Az emberek hosszú ideig képesek alkalmazkodni a feszültséghez és a stresszhez, de nem végtelen sokáig, ráadásul a pihenés reménye nélkül. A permanens mozgósítás, az állandó ellenségkeresés, a folyamatos készenléti állapot, a megszakítás nélküli kampánylogika, amibe az előző rezsim hajszolta az országot, nemcsak a politikai ellenfeleket, a saját tábort is megterhelte.
A régi rendszer veszített, de a kiégés, az idegrendszeri kimerültség nem múlik el egyik napról a másikra. Sem a régi készenléti reflexek, hogy valami történés azonnali választ, reakciót követel tőlünk, és ugrunk. A régi identitásunk levetése mélyén ott a veszteségérzet, a gyász is, és amíg az új normalitás nem alakul ki, ez is ott lappang, megnevezhetetlen nyomasztó érzésként. És bennünk van a kollektív magyar szocializációnk: miért olyan nehéz örülnünk annak, ami jó? Miért várjuk mindig a következő pofont?
Ha túl sokáig csak ezt a túlélő üzemmódot ismertük, hogyan tanulhatnánk végre valami mást?
Az üres vászon zavara
A mi életünkben talán most először nyílik lehetőség arra, hogy ne csak arról gondolkodjunk, miben nem szeretnénk élni, hanem arról is, mit szeretnénk felépíteni. Milyen országban éreznénk jól magunkat, hogyan szeretnénk beszélni egymással, mit jelent számunkra a biztonság, a szabadság vagy akár a siker. Ezekre a kérdésekre mostantól nem lehet kampányszlogenekkel válaszolni. Lassan, közösen kell megtalálnunk őket, a kapcsolódásainkon keresztül, és önmagunkban is. Akár a festő, ott állunk az üres vászon előtt, amire bármit festhetünk, de leblokkolunk. Talán nem találjuk elég értékesnek az ötletünket, talán túl sok érzést cipelünk egyszerre, és mind meg akar szólalni, amiből csak káosz lesz, végül lefagyás.
Akik az előző rendszerváltás idején már felnőttek voltak, átéltek már hasonló dilemmát, s talán ezért most nálunk is jobban szoronganak, csak épp akkor a vászon nem volt üres, bár most sem teljesen az. Jó eséllyel az ügyeskedők, a nagy túlélők átmentik magukat az új rendszerbe, ahogy már el is kezdtek visszaszivárogni a tudományos életbe, a felsőoktatásba. Az üzletembert, akinek egy-két cége a NER-rel üzletelt, de van még húsz másik, szintén nem fogja megrázni a birodalom bukása. Business as usual, minden megy tovább, nekik nem érdekük új, korrektebb és emberségesebb országot építeni, de nem is azokkal kell közösen gondolkodni, akiknek jó a mostani is. Hanem azokkal, akik érzik, hogy más, igazságosabb, szolidárisabb, méltóbb hazában szeretnének létezni, és hajlandóak ezért tenni is.
A normalitás gyakorlása
A diktatúrákat, autoriter rendszereket sokan úgy képzelik el, mint valami rendkívüli állapotot, pedig globális történelmünket nézve inkább ezek domináltak, mintsem a szabad önrendelkezés és a virágzó társadalmi progresszió, vagy a részvételi demokrácia. A zsigereinkben hordozzuk a törzsi logikát, a folyamatos harckészültséget, bár jobb esetben már nem szekercével védjük a magunk igazát, szinte minden kérdésből identitásküzdelem lesz. Természetes, hogy amikor ez az egyébként mesterségesen előállított állapot megszűnik, hirtelen nem tudjuk, mihez is kezdjünk a nyakunkba szakadt nagy szabadsággal.
A szabadság nemcsak azt jelenti, hogy végre lehet valamit csinálni, amire korábban lehetőségünk nem volt, hanem azt is, hogy ki kell találni, mit akarunk kezdeni a felszabadult térrel.
Lehet pár napig, akár pár hétig is a kanapén ülve büdöspizsamázni, sorozatokkal öblítve ki az agyunkat, de egy idő után a lefagyásból és a belassulásból is ki kell jönni, meg kell mozgatni zsibbadt idegpályáinkat és új, értelmes dolgokba csatornázni az energiát. Legyen az közösségépítés, amire most talán a legnagyobb szükség van, mert alig bírjuk elviselni egymást. Legyen az valamilyen civil önkéntesség, egy új kreatív hobbi, mozgásforma, vagy ha nem érzünk még késztetést a komfortzónánk elhagyására, egy alapos nagytakarítás és szelektálás az otthonunkban.
