Alapszabály a színházban, hogy a próbán történtek nem tartoznak a nézőre. Őt a jól összerakott előadással kell megtisztelni, mert aki jegyet vesz, azt nem érdekli, ki milyen nehezen tanulta meg a szöveget, milyen vargabetűkkel épült fel a koncepció, hogyan alakult ki az összhang (vagy sem) a színészek között, kinek volt több ötlete. A művészet mindig a végeredmény (a többiről majd lehet interjút adni később). De vajon az sem tartozik a nézőre, hogy a próbafolyamat során kit és hányszor sértettek vérig vagy aláztak meg? Mennyire sérült az emberi méltósága? Ezt tényleg elfedheti egy csodás előadás?
Nem tudom, más mit válaszolna a fenti kérdésekre, én képtelen lennék rávenni magam, hogy megnézzek egy olyan produktumot, amiről tudom, hogy efféle rendezői (vagy bármiféle) megszégyenítésen alapul. Élesen emlékszem a Whiplash című filmre, amelyben a mániákus zenekarvezető (J. K. Simmons Oscart érő alakítása) szinte már szadisztikus módszerekkel „csalogatja” ki tanítványából (inkább alattvalójából) a zsenit. A film végén elvileg minden „jóra” fordul, mert a végeredmény igazolja (?) és szentesíti (?) az úgymond pedagógiai eszközöket. Hát, nem. Ha így készül a zseni, akkor köszönöm szépen, de én nem kérek belőle. Ráadásul azt is látjuk, hogy mi lesz azokkal (és ők a többség), akikből a zenekarvezető nem csalogat ki semmit, hanem megtöri, tönkreteszi, megtapossa egy életre.
Nem akarom sem Alföldi Róbertet, sem Eszenyi Enikőt ehhez az ördögi figurához hasonlítani, valahogy mégsem tudom kiverni a fejemből a párhuzamot. Előbbi korábban úgy vélekedett: ő úgy érzi, nem lépte át a határt, és ha mégis, akkor utóbb bocsánatot kért. Csakhogy Molnár Áron szavaiból meg az derül ki, hogy ez a bizonyos határsértés jóval maradandóbb következményekkel járt (nem csak nála, másoknál is), mint amiket egy bocsánatkéréssel helyre lehetne tenni. És hányan vannak még a szakmában ilyenek…
Akik ennek kapcsán megszólaltak, úgy vélik, hogy a szakmán belül kellene mindezt megoldani, legyen valamilyen közös szövetség és etikai bizottság, amely a kérdéses ügyeket elbírálja, mert „addig az egész csak egy nyilvános csámcsogás”. Utóbbit amúgy Verebes István nyilatkozta. Nem kérdés, hogy a szakmai öntisztulás, ha intézményesített, ha nem, sokat tehetne mindazért, hogy a hasonló módszereket elítéljék és száműzzék a színházakból, azokat pedig, akik képtelenek levetkőzni a sajátos módszereiket, talán ki is zárják a soraikból. Ne dolgozhassanak addig, amíg úgy vélik, hogy a művészetért másoknak az ő poklukat kell megjárniuk. Ám amíg ez meg nem történik, az áldozatok számára utolsó menedékként marad a nyilvánosság. Mert csak a „csámcsogás” révén lehet utólag némi igazsággal vagy elégtétellel szolgálni a megalázottaknak. Lám, az ügy hatására a debreceni színház végképp törölte Eszenyi rendezését.
A már említett film sajnos nem tért ki arra, hogy másként, kevésbé látványosan is eljuthatott volna a saját zsenialitásához a magára hagyott tanítvány. Mert az a sztori talán nem érdemelte volna ki az Oscart…