P. N. L.: Nagyon sok gyerek élt a Tisza mentén, mégsem lett mindegyikből költő… Ha már itt tartunk, azt akarom megkérdezni, éreztél-e gyerekkorodban olyasmit, ami megkülönböztetett a többi gyerektől. Éreztél-e valamiféle másságot, külön érzékenységet?
Nem annyira. Három évvel idősebb bátyámmal éltem, mozogtam mindig. Mellette volt biztosított helyem. Ő nagyon erős és kemény gyerek volt: Tarzannak hívták, minden kalandban benne volt, és én is vele, de védve is voltam. Így kicsit lehettem más is. Ő mindent előbb kezdett, mint én, mindenbe belepillanthattam, belekóstolhattam, mint a veszekedések, háborúsdik, kalandok, kirándulások, a Tisza átúszása stb. A fiúk nagy sárháborúkat vívtak, vagy átúszták a Tiszát, ez egy felavatással ért fel. Aki átúszta a Tiszát, az már valaki volt, ott kezdődött, az volt a mérce.
Istenem, átúszni a Tiszát! Én átúszom az Adriát, az óceánokat úszva is…
Volt, hogy a Tisza nagyon leapadt, kis öblök, szigetek keletkeztek, mi porondnak hívtuk, és a porondok közötti langyos vízben szerettem leledzeni, homokvárakat építeni.
Megszállottan építettem a homokvárakat, csöpögtettük, mi úgy mondtuk, a tenyerünkbe vettünk egy marék homokot, vízbe mártottuk, a hüvelykujjunkon vezettük le a folyékony, nedves, csöpögő homokot, és aki a legjobban tudta rezegtetni az ujját, és a legkisebb csöppeket tudta szórni, annak lett a legszebb vára. Nekem könnyű volt virtuózzá lennem, hiszen egész lényem rezgett, mint említettem, egy abszolút rezge lény voltam, aki megengedhette magának e luxust, mert védte bátyja, a Tarzan. Persze fontos volt megalapozni a falakat, tornyokat is, mert ha túlcsipkézted, hamarabb összedőlt, mert amikor kezdett száradni, akkor pillanatok alatt szétporladt, vagy ha háborúzás volt, akkor könnyebben szétverték. Nagyon szerettem azt a homokot, a tiszait, ugyanis tele gyöngyháztörmelékkel. A Tiszában rengeteg kagyló volt, s az őrlemény csillogott a homokban, imádtam ezt.
Különös, hogy fél évszázad után olyan házba kerültem, ahol most vagyunk, amit Homokvárnak hívnak. Az a különös dolog történt velem, lévén abszolút médium, hogy végül beköltöztem abba a homokvárba, amit gyerekkoromban annyira föl akartam építeni. Egyáltalán nem túlzás, amit mondok, ugyanis az egyik fiatalkori regényemben, az Ördögfejben részletesen leírtam a homokvár-csöpögtetést. Milyen furcsa beköltözni, élni egy metaforában, saját metaforádban, még ha valósabb életet is, tyúkokkal, kutyákkal, mint más irodalmárok. A másik fontos gyermekkori élmény számomra az úszás. Úszni a virágzásban. Ez az én költészetem. Tudod, biztosan találok még rá módot, hogy értekezzek róla, nem is kellene most egyből, első nap mindent kibeszélnem, bár miért ne jelezhetnénk a lehetséges témákat, ez a virágzás egy komoly, kemény, brutális bataille-i kategória…
Vannak emberek, akik megszállottjai a repülésnek, nálam az úszás a létezés egyik formája. Istenem, úszni a virágzásban… Sajnos abszurduma a helyzetemnek, hogy mire ide jutottam, Palics azonos lett a döglött tóval, illetve a száraz tóval, ahogy a versike mondja. Én meg a döglött békával, avagy a vízben lubickoló süket emberrel…
Igen, a metafora éppen olyan valami, mint amilyen maga a tiszavirág. Ezt a különös lényt mintha eleve a költészet számára teremtették volna. Mondják a szakirodalomban, hogy már Arisztotelész is foglalkozott vele, a Tisza virágzása számomra a mai napig is a leggyönyörűbb valami, amit életemben láttam, vagy ami megtörtént velem. Ugyanis egészen gimnazista koromig vagy még tovább nem kívül voltam, én sosem vagyok kívül, ezért is nehéz, valójában lehetetlen elaborálnom a dolgokat, ezen a virágzáson nem csak néztem, hanem részese is voltam. Mindig fölmentünk Martonosig, valójában a határig, a Tiszánál lévő jugoszláv–magyar határig, lehet, hogy a határzónában már minden így rezeg, vibrál, a határlény így rezeg, vibrál, és onnan ereszkedtünk le a virágzásban Adorjánig. Életem nagy relációja, pályája tehát: Martonos–Adorján.
A virágzást mindig a cseresznyevirágzáshoz, a japánokhoz kötöttem, valami olyan látvány, de ebben benne lenni egészen különleges élmény. Egy gyönge fájú, sovány, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanásként belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörű tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergő virágállatkák, ahogy följönnek és gyönyörűen repülnek, megtermékenyülnek, kibújnak a bőrükből, és lepetéznek. De ránk szállnak, a fejünkre, az arcunkra, vállunkra telepednek, az ő vacogásuk, didergésük, rezgésük az az alap, az a ritmus, ami engem meghatározott, ha valaki valamit ki akar hallani verseimből, ne iskolás sémákat kutasson, a tiszavirágot tanulmányozza, mérje inkább. A vers ritmusáról értekező poétikák is figyelembe vehetnék ezt… Ebben benne van az, amit kishalálnak is nevezhetnék, ez az egyetlen dolog, ahol a születés és a halál egyetlen pontban történik. Rajtad történik, a válladon, az arcodon, és szinte viráglénynek tudom magam vagy tudnám magam, ha ez nem hangzana túl szépen. E pont élet-halál robbanásának intenzitása szinte az atombombát idézi, ellenpontozza pontosabban, egy pozitív atomrobbanás…
Azért mondom, hogy az egyik határvonal a Tisza, mert ott volt az országhatár, de a folyó is határ volt Bánát és Bácska között. Ha átúsztál, egy másik világba kerültél. Én kanizsai vagyok, amit Magyarkanizsának vagy Ókanizsának is hívnak, minden bizonnyal Nagykanizsával szemben, de a túloldalon Törökkanizsa volt, valójában azzal van párban, nem Nagykanizsával, tehát ott volt valahol a valós határ is. Már itt megtanultad azt, hogy van magyar és török. A Tisza különös határ, kis, közepes folyó, mégis úgy vagyok vele, hogy amikor átmegyek, mintha egy új világba, kontinensre érkeznék. Megtanultam, hogy ha átúszom, átkerülhetek egy másik világba. A túlsó part egy másik világ, tehát van egy másik világ, a túlsó part. A határ. Fölmásztunk az eperfákra a Tisza mellett, amíg voltak eperfák. Mindannyian tartottunk selyemhernyókat, amik rokonai a tiszavirágnak. Különösen megigézett a selyemgubók gyönyörű rózsaszín anyaga. Szemben Törökkanizsán volt egy selyemgyár, és kanizsai nők jártak oda dolgozni. Ez is egyik alapélményem, alapanyagom.
