Nagyon érdekes, de azt hittem, ez csak másokkal történik meg. Lehet, korábban kellett volna szólnom és nem lapítani, pedig akkor, ott nem is hittem, hogy az lapítás. Persze van magyarázatom, hogy a gyerekeket kellett etetnem, meg hogy nem volt más választásom, de azt hiszem, innen már látszik, tíz év távlatából, hogy igenis volt.
A választások óta, azt mondaná az ember, hogy elmúlt a veszély, a Simabőrű hazament a hajtókkal, és elő lehet jönni a bokorból, de én most lettem rosszul. Kívülről, ha megnézem magam a kirakatokban, tükörben, egy nulla súlyfelesleges, napbarnított embert látok, főnök nélkül, szabadon, tele kreatív melókkal. Szabad magyart, aki itt él egy fantasztikus családdal Skóciában. A héten volt 3 grafikai melóm, utaztam 4 napot turistákkal. Az utak fantasztikusan sikerültek. Az egyik idősebb házaspár most utazott életében először, és mutattam nekik delfineket, madárkolóniát, vad hegyeket, végül elragadtatva beszéltek az együtt töltött napokról.
Lefoglalva a repjegyek a nyári utakra, voltam fesztiválon a hétvégén. Letettem a cigit 2,5 éve, izmos vagyok.
De ha megnézem a vérnyomásmérő kijelzőjét, annyira bepánikolok, hogy ki kell kapcsolnom, mert gyakorlatilag életveszélyes értékeket mutat, és ez szerintem a választásokkal kezdődött. Hallottam több emberről, akik végighajtották a választást, aktívan posztoltak, írtak, szerveztek és most készültek el, mint a maratoni futó, aki harcolt, kocogott Athénba vissza, és ott halt meg, mikor mindent megcsinált, elmondta a győzelem hírét. Remélem, nem ez van velem is.
Szólnom kellett volna és azonnal. Sokat nyeltem én itt Skóciában, valami karmatikus démon úgy intézte, hogy skótok között éltem, élek, de mindig Kelet-Európa köszönt vissza.
Magyar, cseh és kelet-németországi polgároknak dolgoztam hivatalosan. Mármint korábban, ugyanis két hónapja álltam fel, hogy velem nem beszéltek így! Mit kellett volna tennem? Mármint korábban? Tudtam volna tanácsot adni magamnak, ha sikerült volna kicsit jobban kívülről nézni magam? Kötve hiszem, nem is tudok olyat mondani a közelmúltban, hogy bárkinek sikerült volna olyan tanácsot adni, amit megfogadott… Mindenki magával birkózik, és azt hiszem, magát így gyógyítja.
Rita azt mondja, poszttraumás dolog lehet, mint a Vietnám-szindróma. Random elemként bukkannak fel emlékképek, mikor egy szikár, pengeszájú, tüsi hajú német nő oktat ki, hogy neki ne adjam fel a leesett tárgyat, mert ő egy nőjogi aktivista, egy feminista, és elege van az abúzusból, hogy közeledek. Mondom neki, segíteni akartam, reflexből teszem, ezt tanultam. Amikor válaszol, olyan mintha látnám rajta a kápók egyenruháját Birkenauban, a raccsoló német akcentussal. A mai napig kísért, és hónapokig egy méterre kellett állnom tőle, egy 45 fokos mobil büfében, allergiásan, a fejem felett süvített a légkondi. Azt hittem, meghalok.
Vagy a cseh főnököm, aki 50 IQ-pontos hülyének definiált, másnap dicsért, aztán megint hülyék voltunk a kollégámmal, olyan volt mint egy művészfilm, vagy egy ZS kategóriás pszichohorror.
A tetőpucoló cég, ahol karácsonykor rúgtak ki, mert vállalkozóként kevesebb terhet róttam volna a cégre, úgy, hogy elvesztettem a juttatásaimat. Persze vártak vissza a megváltozott státusszal. Nem volt pénz a biztosításomra úgy, hogy évi több millió fontot kerestek, de ezek szcientológus-tanfolyamokra kellettek. Olyan mint egy film, talán nem is velem történt?
