Fodrozódtak a szoknyák, örvénylettek a dallamok. Indigókék rakott szoknyák, meggypiros szegélyű kendők és aranyos đerdanok kavarogtak a táncosok között. A gyerekek fel-alá szaladgáltak, az idősebbek a standoknál beszélgettek, miközben cigány káposztás-lecsó és ruszin gőzgombóc illata szállt a levegőben. A Bárka Fesztiválon a bolgár, cigány, görög, horvát, lengyel, német, örmény, román, ruszin, szerb, szlovák, szlovén és ukrán közösségek mutatták be hagyományaikat, a nap végére pedig már alig akadt olyan néző, aki ne kapcsolódott volna be valamelyik táncba.
Az Újbudai Nemzetiségek Fesztiválján tíz sátor, egy színpad és számos kézműves foglalkozás várta a látogatókat. A cigány cerhában fűzvesszőből készült ékszertartókat lehetett fonni, a bolgár palatkában kagylókra festették a közösség motívumkincsét, a szlovák stand pedig a népművészet egyik jellegzetes tárgya, a črpák, vagyis a gazdagon díszített pásztorkorsó nyomán fafaragással várta az érdeklődőket.
A nagykalapos Sztojka Zoltánnál a roma hagyomány szerinti kártyavetést is kipróbálhatták a vállalkozó kedvűek. Ahogy mesélte, a kártyázás régen sem elsősorban a jóslásról szólt: inkább alkalmat adott arra, hogy az emberek megosszák egymással gondjaikat, és értelmezési keretet találjanak életük eseményeihez.
Mindehhez szólt az ukrán szopilka, zsongott a román koboz és pendült a horvát tamburica. Délelőtt tíz órától az este kezdődő koncertekig egymást követték a különböző zenei hagyományok. A Kornél kávézó előtt a ruszin dallamok kamarazenei arcát mutatta meg a fiatal Ács Gergely és tanára, Donyec István. Különleges hangszeres párbeszédük még a környező házak lakóit is az utcára csalogatta.
Később az örmény Group Duduk vette át a terepet. A több mint háromezer éves múltra visszatekintő hangszer bársonyos hangja egy pillanatra a Kaukázus hegyei közé repítette a közönséget, mielőtt ismét táncba hívta volna az újbudai balkánt. – Hát ezek mindig táncolnak – hangzott el a tömegből egy bajuszos néző megjegyzése, amelyre rögtön érkezett a válasz: – Még jó!
A szerb és horvát együttesek kólói során kézfogásból font láncok kígyóztak a színpad előtt, a bolgár horo táncosai pedig olyan aszimmetrikus ritmusokra lépkedtek, amelyeket a kívülállók legfeljebb mosolyogva botladozva tudtak követni. A görög Akropolisz Kompánia koncertjén felcsendült a buzuki fémesen csillanó hangja, amely a tengeri kikötők, kávéházak és éjszakai mulatók világát idézte meg, szombaton pedig ugyanazzal a könnyedséggel mozgatta meg a közönséget.
Közben a viseletek legalább annyit meséltek, mint a dallamok. A Kárpátok Színei ukrán táncegyüttes hímzett ruháin a szőlőindák és rozetták mintái évszázados családi, regionális és vallási hagyományokat idéztek. A szlovák Furmicska Néptánc Egyesület pünkösdi viseletein a többrétegű fehér alsószoknyák, a keményített virágos kötények és a pengős sarkantyúk a felvidéki hagyományokat elevenítették fel.
A nap egyik legérdekesebb tanulsága talán az volt, hogy a bemutatott hagyományok között jóval több a kapcsolat, mint amennyi első pillantásra látszik.
A moldvai csángó dallamokban ugyanazok a balkáni fordulatok bukkantak fel, amelyek később a szerb vagy bolgár műsorokban is visszaköszöntek. A körtáncok, lánctáncok és forgós párostáncok újra és újra felrajzolták azt a kulturális hálót, amelyet a Kárpát-medence és a Balkán népei évszázadokon át közösen szőttek.
A Bárkával egyetlen délután alatt bejárhattuk a Pilis sváb falvait, a Zemplén ruszin vidékeit, a békési szlovák településeket, a Duna menti szerb központokat, a Kárpátok hegyvidéki világát és a Kaukázus örmény tájait. A fesztivál legfontosabb tanulsága mégis az volt, hogy ezek a hagyományok nem múzeumi tárgyakként jelentek meg, hanem élő közösségi gyakorlatként: zenében, táncban, kézművességben és közös ünneplésben.
Infó: A Bárka, vagyis az Újbudai Nemzetiségek Fesztiválja június 13-án szombaton tizenhárom nemzetiség több mint húsz zenei, táncos és kézműves programjával várta a látogatókat a Feneketlen-tónál.
