Zajácz Tamás, Borsod-Abaúj-Zemplén megye magyar képzőművészet kategóriában Prima díjas bőrműves iparművésze a bőrművességgel főiskolai tanulmányai alatt ismerkedett meg. Egyedi bőrmegmunkálási eljárására az Országos Találmányi Hivatal szabadalmi oltalmat adott. Ebből a tevékenységéből új kifejezések születtek és honosodtak meg Magyarországon: bőrkép, testplasztika, bőrfestmény és bőrportré. 1980 óta rendszeresen kiállít hazai és külföldi galériákban, részt vesz nemzetközi képző- és iparművészeti bemutatókon. Alkotásai megtalálhatók középületekben, szállodákban, üzlet- és irodaházakban.
Kép a pórusok között
„Tiszaújvárosban élek és dolgozom. Vezetésemmel ott működik a Bőr-Art Bőrművészeti Kft. és az Ártér Galéria, amelyben legújabb alkotásaimat mutatom be. Első témáimat a természetből merítettem, a faágak változatos, finom formáit alakítottam át bőrplasztikává, majd a női test szépségét örökítettem meg ezzel a sajátos technológiával. Újításommal fotokémiai úton fényképeket tudok átültetni a bőr pórusai közé, majd kézzel adok hozzá egyedi formát és struktúrát, így készítem a bőrportrékat.”
A művész használati tárgyakat is készít ezzel az eljárással, a tükörtől kezdve, az íróasztalon át az irattartó mappáig bezárólag mindent, csak az emberi fantázia szab határt a sokszínűségnek, sokféleségnek – szerencsére Zajácz Tamás fantáziája kimeríthetetlennek tűnik.
„A bőr egyidős az emberiséggel, hiszen előbb fedte az ember állatbőrrel a testét, mint textillel, előbb írtunk bőrre, mint papírra és a modern mai tárgyaink között még mindig megbecsült nemes anyag a bőr, legyen az nyereg, cipő, kabát, táska vagy bőrkép lakásunk falain.”
Kimondva, kimondatlanul minden emberben él egyfajta félelem az elmúlástól. No, nem a végsőtől, hanem búcsú a fiatalságtól, a szépségtől, a testnek, mint a lélek burkolata hibátlanságának elmúlásától, torzulásától.
„Minden korban fejlett kultusza volt a szépség megörökítésének, gondoljunk csak a portréfestőkre, szobrászokra, akik műveikkel örökül hagyták számunkra a múlt lenyomatát."
Persze, biztosan minden emberi alakot ábrázoló műben van kis csalafintaság, kegyes csalás, hiszen az is változatlan igényünk ősidők óta, hogy testünk mását megszépítve jobban élvezzük, úgymint piszébb orr, hosszabb nyak, kerekdedebb formák, karcsú derék.
„Elsőre azt gondolnánk, igen, de mégsem, a XXI. század digitális szobrászata, a pfotoshop nem veszi el a kenyeret az élő emberi testről készült művek alkotóitól, csak egy újfajta technikai megörökítésre törekszik. Tapasztalatom szerint a két módszer békésen megfér egymás mellett.”
Tízezer tekintet előtt
Nemcsak alkot, kiállít, hanem művészkollégákkal közös rendezvényeken, megméretéseken is résztvesz.
„Évente három-négy alkalommal megyek egyre, most indulok Sóstóhegyre, egy művésztelepre. Ez egy nemzetközi, négynapos alkotótábor. Tokajban kezdünk, ott bemelegítésként egy szobrászt látogatunk meg, megnézzük az új köztéri alkotását, aztán irány Nyíregyháza, a Sóstó, ahol vasárnapig dolgozunk, beszélgetünk, kirándulunk, és jól érezzük magunkat. Lesznek ott ukrán, szlovák, román kollégák is, az ő táborozásukat egy alapítvány támogatja. Elmegyünk nyíregyházára is, vannak most ott jó kiállítások, azt is megnézzük, de nem marad el egy jó kis borozgatással egybekötött, esti eszmecsere sem."
Az alkotás magányos dolog. A művész kitalálja, egyedül létrehozza a művét, minden felelősség az ő vállán nyugszik. Aztán az egyszer csak kikerül a közönség elé.
„Akkor az olyan, mintha meztelenül állnék a tömeg közepén, ahol mindenki engem bámul. A nézők sokszor támadási felületet látnak a műben, és az alkotót veszik célba a kritikájukkal. De hát ezt el kell tűrni, és megtanulni elfogadni, feldolgozni. Csak arra a megjegyzésre szabad figyelni, ami építő kritikát tartalmaz. Amit jobbító szándékkal mondanak.
Nemrég a feleségemmel arról beszélgettem, hogy én olyan vagyok, mint Hosszú Katinka, aki rengeteget versenyzett, mindig megmérette a teljesítményét. Nekem a folyamatos visszacsatolás megerősít, hogy jól csinálom, vagy abban, hogy változtatni kell valamin.
Tavaly nyolc kiállításom volt, ami elég soknak mondható. Kereskedem is az alkotásaimmal, abból élek már ötven éve. Van, aki csak sajátmagának alkot, én nem, én eladom a bőrképeimet, alkotásaimat, soha nem akartam meg nem értett, éhező művész lenni. Jövőre leszek hetvenöt, de már több nagy kiállítás van előkészítő fázisban. Ózdon kezdek, egy Olvasó nevű, csodálatos, hatalmas épületben, utána Tokajba megyek, egy kortárs galériába, ahová nehéz bejutni, aztán nyáron megyek a Katlan Fesztiválra, az ország egyik legnagyobb, egy régi kőbánya közepébe rejtett szabadtéri színházába, ott is van egy kiállítóterem, ahol már kétszer volt anyagom. Egy nyáron át nagyjából tízezer ember láthatja a munkáimat.”
Egy guruló tehén nem marhaság
A bőrképekkel az a baj, hogy azt élőben akarja látni a vevő. Egy festményt meg lehet rendelni online úgy is, ha csak a képernyőn látják, de Tamás munkája háromdimenziós, van olyan ember is, aki meg akarja tapogatni, és csak utána tud dönteni, kell-e neki. Ezrét fontos, hogy élőben találkozzanak a munkáival, és magával a mesterrel is, aki tud válaszolni olyan praktikus kérdésekre, mint például, hogyan kell tisztítani a bőrképet.
„Ahhoz, hogy a kiállításra jöjjön néző, vagy hogy a vásárló rám találjon, tudnia kell rólam. A reklám egy nehéz és drága mulatság, de én ezt is megoldottam. Van egy életnagyságú, gurulós, színes tehenem – utalva rá, hogy marhabőrből dolgozom. Amikor kiállításom lesz valahol, felveszek egy-két embert, aki ide-oda gurítgatja az aktuális helyen. A tehén törhetetlen, üvegszálas műanyagból van, mint a kajakok-kenuk, ezért biztonságos, a gyerekek, de akár a felnőttek is, felülnek rá, fotóztatják magukat, és terítik a kiállításom hírét a közösségi médiába. De botrányt is okozott már,
Nyíregyházán, a Fő téren van a művelődési központ, amellett pedig a Jobbik irodája, ők rögtön elkezdtek azellen tiltakozni, hogy „marha” van a város közepén. Kihívtam a hölgyet egy tévés vitára, ahol végül beismerte, hogy egyrészt semmi köze a dologhoz, másrészt meg művészi szabadság van, és a tehenem nem ízlésromboló.
