A talaj egy hatalmas szivacs, a csapadékot hatékonyabban is lehet hasznosítani

A természetben a csapadék beszivárog a talajba, ahonnan a növények felszívják és hasznosítják. Az épített környezetben azonban ez gyakran nem így zajlik: a csapadék gyakran térkőre, aszfaltra, parkolóra vagy tetőfelületre hull. Néhány perc alatt összegyűlik, koncentrált mennyiségben jelenik meg egyetlen ponton, ahonnan megpróbáljuk a lehető leggyorsabban elvezetni. Közben pedig egyre többet beszélünk kiszáradó talajról, túlterhelt csatornahálózatokról, villámárvizekről vagy nyári vízhiányról. A 2025 januárjától hatályba lépett Településrendezési és Építési Követelmények Alapszabályzata (TÉKA) éppen ezért alapvető változásokat vezetett be a csapadékvíz kezelésében is, az új szabályozás előírja, hogy a lehullott csapadékvizet minden esetben telken belül kell megtartani, elszivárogtatni vagy hasznosítani. Ez a jogszabályi változás nemcsak környezetvédelmi szempontból jelentős előrelépés, hanem ösztönzi is a természetes és technológiai megoldások – például az esőkertek és szivattyúrendszerek – alkalmazását.

„A valódi vízmegtartás nem a tetőről lefolyó esővíz összegyűjtését jelenti. A cél az, hogy a kerti földet egy óriási szivaccsá alakítsuk, amely befogadja, raktározza és a növények számára elérhetővé teszi a nedvességet, ahelyett, hogy hagyná azt elfolyni a területünkről” – mondta el lapunknak Kiss Zoltánné Androsovits Petronella, a Csodás kertem magánarborétum létrehozója, a Fenntartható kertek verseny megálmodója. „Az ideális kerti talaj morzsalékos szerkezetű: kiváló a vízmegtartó képessége, de ezzel egy időben tökéletesen vízáteresztő is, ráadásul magas a tápanyagtartalma. Ilyen adottságú föld kevés helyen adatik meg készen, a vízmegtartó kertészkedés lényege éppen az, hogy erre az ideális állapotra törekedjünk. Amint sikerül elérnünk ezt a morzsalékos szerkezetet, többé nem kell azon törnünk a fejünket, hogyan tartsuk a kertünkben a vizet – a talaj megoldja helyettünk. Ehhez a folyamathoz nem elegendőek a boltban vásárolt huminsavak, a drága granulátumok vagy a különféle palackozott csodaszerek. A tartós eredmény eléréséhez a képlet egyszerű, nem igényel pénzt, csak következetességet: szerves anyag, szerves anyag, szerves anyag, valamint a talajt védő és a mikroklímát szabályozó lombkoronaszintek tudatos kialakítása” – tette hozzá. Kiemelte: a talaj soha nem maradhat csupaszon, mert a nap és a szél azonnal kiszárítja. Ahol csak lehet, sűrű növényzetet kell ültetni. Amíg a növénytakaró nem záródik össze teljesen, a felszínt mulcsozással kell védeni. Első körben a durvább növényi hulladékok – ágak, gallyak, levelek, fűnyesedék – használhatók takarásként, később pedig a növényzet veszi át a szerepüket. „Ebbe a rendszerbe tökéletesen illeszkednek a holtfák. A kertbe fektetett vagy félig földbe süllyesztett korhadó fák többhasznú elemek: miközben élőhelyként szolgálnak a hasznos élőlényeknek, szerkezetüknél fogva magukba szívják és tárolják a vizet, mint a szivacs, aszály idején pedig lassan visszanedvesítik a környezetüket.”

Bármennyire furcsán is hangzik, magával a talajjal is lehet mulcsozni – ezt már Tóth Ferenctől, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet munkatársától hallottuk. Ugyanis ha a felső pár centit kapával meglazítjuk, az megszakítja a hajszálcsövecskéket, és ez a meglazított réteg ugyanúgy árnyékolja az alatta található talajt, mint a mulcs, ezzel megakadályozza – vagy legalábbis lassítja – a talaj mélyebb rétegeinek kiszáradását. „Balogh Péter geográfust idézném: vizet megtartani akkor lehet, amikor van – kapcsolódott Kiss Zoltánné Petra gondolataihoz. – Azért nem felesleges kimondani ezt a nyilvánvaló dolgot, mert az az általános tapasztalat, hogy amikor heves esőzések vannak, az emberek azon dolgoznak, hogy a vizet hogyan lehet minél gyorsabban elvezetni a telkükről, aztán amikor beköszönt az aszály, akkor kezdenek el azon gondolkodni, honnan lehetne vizet szerezni.” Hozzátette: persze ott van a vezetékes víz, illetve az ásott vagy fúrt kutak, azonban az esővíznél jobb öntözővizet nem lehet elképzelni. Leegyszerűsítve az a legnagyobb különbség, hogy az esővíz „él”, abban mikroszkopikus szervezetek milliói nyüzsögnek, míg a csapvíz vagy a talajvíz ebből a szempontból „halott”. Márpedig mind a talaj, mind a növények számára jobban hasznosítható az olyan víz, amelyben hemzsegnek ezek a parányi élőlények, például algák, baktériumok, egysejtűek. Ráadásul mind a vezetékes, mind a kútvíz oldottsó-tartalma magas, ennek eredménye jól látható a csapvízzel öntözött szobanövényeknél, amelyeknek a talajuk felszínén egy idő után kivirágzik a só.

Tehát érdemes eltárolnunk az esővizet – még ha egyre kevesebb is esik –, erre pedig többféle megoldás létezik. Ha csak a tetőfelületre hulló csapadékot sikerül összegyűjtenünk és tárolnunk, az éves szinten több köbméter víz is lehet – fejtette ki Tóth Ferenc. A tárolásra alapvetően háromféle módot említett: föld feletti edény (jellemzően egy nagy hordó), föld alatti tartály, illetve kerti tó. Az utóbbi akkor is nagyon jó szolgálatot tesz, ha van fúrt vagy ásott kutunk, a kútvizet érdemes egy ideig a tóban „pihentetni”, hogy megteljen élettel, és utána ebből öntözni a kertünket. A föld alatti esővízgyűjtő tartályok nagy előnye, hogy elég nagy méretűek, sok vizet lehet bennük tárolni, nincsenek szem előtt, és mivel a föld alatt nem fenyeget a fagyásveszély, a téli csapadékot is belevezethetjük. Hátrányuk viszont, hogy már a kivitelezésük is költséges, és bonyolult szűrő-, valamint szivattyúrendszerre van szükség az üzemeltetésükhöz. A földfelszíni tárolók jóval kisebb befogadóképességűek, viszont lényegesen olcsóbbak. Tóth Ferenc szerint nagyon fontos, hogy ezeket valamilyen bevonattal védjük az UV-sugárzástól, mert az pár év alatt „megeszi” a műanyagot. Emellett télre le kell engedni belőlük a vizet, nehogy szétfagyjanak.

Azokon a területeken, ahol viszonylag sok csapadék hullik, vagy pedig nagyon egyenetlen az eloszlás, és egyszerre túl nagy mennyiség érkezik, nem feltétlenül tudjuk az összes esővizet összegyűjteni és eltárolni, ilyenkor arra kell törekedni, hogy semmiképpen se hagyja el a telek területét a víz, azaz helyben terítsük el és szikkasszuk. Ha nem vízszintes a terület, a lejtés irányára merőlegesen alakítsunk ki árkokat, amelyek megakadályozzák, hogy a víz hirtelen lezúduljon a lejtőn, legyen ideje beszivárogni a talajba.

„Minél élőbb, minél bujább egy kert, annál több vizet tud tárolni, hiszen a víz nemcsak a talajban, hanem a növényekben is raktározódik” – hívta fel a figyelmet a szakember. Kifejtette: hibás az a vélekedés, hogy a dús vegetáció nagy levélfelülete sok vizet párologtat, ezáltal kiszárítja a talajt. „Lehet, hogy egy pár centisre borotvált gyepnek nagyon kicsi a levélfelülete, de alatta még jobban kiszárad a talaj, mint egy erdőben. A növényzet árnyékoló hatása csökkenti a talaj túlhevülését, illetve a sok levél elősegíti a harmatképződést. Az élőlények pedig már az olyan pici harmatot is képesek hasznosítani, amit az emberi szem nem is észlel.” Tóth Ferenc arra is felhívta a figyelmet, hogy a vízmegtartás szempontjából a fajgazdagságra is törekednünk kell a kertjeinkben. Minden növényfajnak más szerkezetű a gyökérzete is, és amikor egy növény elpusztul, a gyökere helyén aprócska csatornák alakulnak ki a talajban, amelyek segítenek a víz levezetésében a mélyebb rétegekbe, ahonnan aztán a cserjék és a fák felszívják. Ráadásul a korhadó gyökérzet kiváló táplálékforrás a földigiliszták számára, a gilisztát pedig minden jó kertművelő imádja, hiszen az egyik legkiválóbb segítőtárs a talaj szerkezetének és tápanyagtartalmának javításában.