Féktelen, mámoros, önpusztító élete csupán 27 évig tartott. Nem a rövid életű rocklegendák egyike volt, őket jócskán megelőzte. Nyomába sem érhettek: hozzá mérve Janis Joplin, Jim Morrison, Jimi Hendrix unalmas konformista kispolgárnak tűnik. Isabelle Eberhardt (1877–1904) páratlan, magányos lázadó volt a századfordulón. Ez a fiatal, filigrán svájci nő áthágott minden normát, rábízta magát a sorsa. A Szaharában lelt szabadságra, a végtelen homokdűnék között, és ezt a szabadságot mindennél többre becsülte.
Tiltott, regényes szerelemnek volt a gyümölcse. Szülei még Szentpétervárott találkoztak: egy házitanító elcsábította, és megszöktette tanítványainak anyját. A férfi nagy szakállú örmény, kiugrott ortodox pap, Tolsztoj és Bakunyin híve – az előkelő fiatalasszony egy öreg cári tábornok felesége. Az elhagyott férj megbocsátott imádott nejének, utánament Svájcba hazakönyörögni, és bár kosarat kapott, anyagilag továbbra is bőkezűn támogatta.
Isabelle már Genfben született; költői legenda csupán, hogy nemző atyja nem az anarchista tanító, hanem Arthur Rimbaud. Az ábrándos természetű, franciául, oroszul, németül, olaszul is beszélő lánynak zaklatott gyerekkora volt. Kamaszként fiúnak öltözött, legismertebb fotóján matrózruhában látható, rövid hajjal. Nicolas Podolinsky álnéven írt első elbeszélését a dekadencia halálkultusza hatja át: az Infernalia egy orvostanhallgató hullaházi erotikus fantáziája (1895).
Megtanult arabul is, húszévesen a gyarmati Algériába költözött. De nem ám a francia kolóniára, hanem nomádok közé. Csábította az iszlám fatalizmusa, a szúfi misztika. Kicsapongó életet élt. „Többet ivott, mint egy légiós, többet szívott, mint egy hasisfüggő, és szerelmeskedett, mert szeretett szerelmeskedni” – írja monográfusa, Claude-Maurice Robert. Férfiakkal hált, máskülönben férfi módjára élt maga is Mahmúd Szádi néven. Borotvált fejjel, turbánban, burnuszban járta a sivatagot teve- vagy lóháton.
Jobban ismerte az országot bárki európainál. Szót emelt az arabok elnyomása ellen, mire kiutasították. Hogy visszatérhessen, hozzáment szerelméhez, egy szpáhi altiszthez. Írt naplót, útleírást, tudósítást, elbeszélést, regényt. Egy eltűnt márki után kutatott. Törzsi viszályokat simított el, közvetített beduin lázadók és az orani helyőrség parancsnoka között. Hubert Lyautey tábornok így tisztelte: „Öröm volt találkozni valakivel, aki őszintén önmaga, elutasít előítéletet, szolgalelkűséget, közhelyességet, és olyan szabadon szárnyal az életben, mint madár az égen.”
Nyughatatlan volt és vakmerő, mintha keresné a veszélyt. Egy muszlim fanatikus kardja súlyosan megsebesítette. A maláriát, a szifiliszt is túlélte. Fatalistához méltóbb befejezés várta: ritka természeti csapás a Szaharában, az Atlasz hegység lábánál. Heves felhőszakadások nyomán villámárvíz zúdult le a meredek vádiban (szurdokvölgyben) Ajn Szefra oázisra. A mindent elsöprő áradat elől fejvesztve menekültek az emberek, csak ő nem. Isabelle megállt, megfordult, és félelem nélkül szembenézett a végzettel.