Dolgozatok ködében vánszorog, nem lát előre, de hátrafelé sem. Este 23.07, még nem érdemes számolni, mennyi van hátra. Különírt igekötők, nem emlékszik, másnál aláhúzta-e őket, és ott milyen súllyal számította be a helyesírásjegybe. Beszámította egyáltalán? Tudja régóta, hogy tárgyilagos osztályozás nincs, helyette pillanatnyi vívódás és ötletszerű, indulatos döntések vannak, ezért simán számonkérhető lenne rajta, hogy ami Tóth Zsombinak négyes, az Zelki Napsugárnak miért hármas. Csak ha padtársakról van szó, akkor hasonlítja össze a dolgozatokat, vagy ha tudni lehet, hogy az osztálytársak barátok vagy unokatestvérek, vagy ha a szüleik jóban vannak. Másképpen aligha derül ki.
Befejezem, gondolja, és vánszorog tovább a ködben. A hirtelen jött rossz érzés a lebukás veszélyétől pályakezdő korára emlékezteti, amikor – tizennégy éve – még úgy érezte, meg kell felelnie mindenkinek, és egyetlen síró gyerek neheztelését sem viheti magával délutánra vagy hétvégére. És a dühöngő szülőkét sem, ki kell elégítenie őket is, feloldozást kell kérnie tőlük, máskülönben túlzottan megviselné a róla kialakult kedvezőtlen kép, akkor is, ha a dühöngés igazságtalan, és minden könnycsepp alávaló kis manipuláció.
Lassan tanulta meg, hogy az őszinte visszajelzések fájdalmától nem kímélheti meg a diákjait, hogy csak sebzett gyermeki egójuk mutatja őt gonosznak, és neki együtt kell élnie ezzel a tudattal. A gyerekek később biztosan belátják majd, hogy Csilla tanárnő jó szándékkal késztette őket erőfeszítésre, jó szándékkal húzott határokat.
Képtelen irányt tartani, bolyong a ködben, elmúlik éjfél, pedig szinte mindjárt, 5.50-kor ébreszt a telefon. „A költőt a szerelmére emlékesztető…”, már megy is az szt alá a két durva, piros vonal.
Figyeljetek, meg lehet ezt ragadni onnan is, hogy más korokban mit gondoltak a szerelemről. A lovagi költők nem is várták, hogy majd összejönnek a szerelmükkel, ez érdekes, nem? Nézzünk csak mögé a saját fogalmainknak, és hogy miként formálja őket a környezetünk, például, igen, az iskola. És nemcsak amit tanulunk, hanem amilyen képeket ti hoztok be. Ez hat a többiekre, mindannyiunkra, lehet, hogy még rám is.
A két héttel ezelőtti órára Balassi szerelmi költészetéről egyre homályosabban emlékszik. Nem, nem volt érdekes számukra egyáltalán. Mindegy, csak szopjon le, törte meg a csendet halkan a Huba nevű vízilabdás fiú, mire a teremben, hátul csattanás hallatszott, de ő nem látta, mi volt az, nem látta, melyik lány hogy reagált – a fiúk kuncogtak, ez biztos –, mert nem nézett senki felé, magával volt elfoglalva.
Eddig tudtam elvonszolni magam.
Hányadik péntek jön, amikor délután nem könnyebbül meg, amikor a gondolkodás fizikai fájdalom, és a krónikus kialvatlanság fényes, rövid szédületei kísérik, tudatvillámok, amelyektől egy egyszerű mondatot, egy felmerülő ötletkezdemény emlékét is nehéz egyben tartani? Pedig most kéne bizakodni: két kolléga még könnyezett is azon a pénteken a lesötétített, dohos tanáriban, miután a kinevezés híre megjött, és egymást közt csak Juditnak hívták az új minisztert. Ismerhetik? Vagy csak a tisztelet jele, hogy a keresztnevén szólítják? Csilla nem kérdezte, nem volt hozzá ereje.
Körülbelül négy órát alszik, reggel ötkor felriad, utána már csak pislog a hajnali félhomályban, égő szemgolyóján ugrál a feketerigók kinti éneke.
Lesz-e erő a reménytől?, ül fel az ágyon. Ilyenkor, hétköznap kora reggel arra gondol, nem lesz. Akkor, a juditos pénteken este arra gondolt, hogy de, de, lesz erő benne, másnapra majd lesz, most csak a másnapot kell kivárni.
Ildikó, az igazgató azt kérte, hogy aki a tanév végével tervez felmondani, jelezze ezt még áprilisban, légyszilégyszi.
De ő úgy érzi, árulást követne el, árulást azokkal szemben, akikért felelős, akiket rábíztak – és magával szemben is, amiért odahagyja a gyerekeket a még kiégettebbekre, a maradványokra, a tanári-alvilág kárhozottjaira. Pernye nénire, Üszök kutatótanárra, Korom igazgatóhelyettesre. Csak azért csinálom, mert ti, ti, gyerekek még mindig velem jártok a legjobban, pedig velem sem jártok már igazán jól.
5.55, víz, kávé, fürdőszoba, fésülködés, fogkefe, fogkrém. Habos szájjal bámul bele a fürdőszobatükörbe: akkor ne csináld, Csilla! Már megint hazudsz, szenvedő hőst csinálsz magadból, áldozatot. De tudod, minek vagy te az áldozata? A saját áldozatszerepednek, egyedül annak.
A fényes, hideg szédület újra, kialvatlanság-csapás.
Nehezen öltözködik, egy ruha sem tetszik magán, és most a hálószobai tükörbe mered. Szóval inkább elkullognál, elengednél egy generációt, akik közül már alig néhányan tudnak csak olvasni. Inkább belátod, hogy kudarcot vallottál, hogy kevés voltál bármin változtatni, és majd másoknak kell jóvátenniük, amit a rendszer részeként némán hagytál elromlani. Másoknak, akik felkészültebbek, kipihentebbek, lelkesebbek, akik jobban értik a gyerekek pszichéjét, hogy mi kell nekik ebben a játék-, trash content- és TikTok-áradatban. Ám ez a legalább tíz évfolyamnyi lyuk már jóvátehetetlen, bármi történik, és te a részese voltál, és most hiába jössz azzal, hogy nem miattad, meg hogy az első években még jobb volt a helyzet.
Felkapcsolja a villanyt, és elkezd sminkelni.
Aki nem érti a szövegeket, meglátásod szerint nem érti majd az emberi viszonyokat sem. A saját családja rejtett viszonyait sem, később, ha odakerülnek, a munkahelyük hangulatát sem, nem érti majd a saját szerettei motivációit, félelmeit, semmit. Nem olvas ki jelentést a történetekből. Mert ti, ti, gyerekek, már online jelekkel és mémekkel kommunikáltok, és sokszor félreértitek és még többször megsértitek egymást, és a „nem úgy értettem” folyamatos tévútjain zuhantok bele újra meg újra a saját elszigeteltségetek szakadékaiba. Hány órai vagy folyosói beszélgetésből, drámából kell még ennek századszor is kiderülnie?
Hátrébb lép a tükörtől. Miért, te értesz bármit? Milyen érzelmeket és rejtett viszonyokat ismersz te? Harminchét éves nő vagy, egyedül kelsz és egyedül fekszel, és magad sem tudod, kinek a kedvéért sminkelsz, hogy elhazudd a saját elgyötörtségedet. Azt hiszed, nem látszik rajtad?
És most még magadra hagynád a gyerekeket is, miközben a világ ledarálja őket, szétcincálja őket a széteső családjuk, az elvárások meg a tíz másodperces vizuális robbanások világa, a politikai neurózis, a klímaszorongás és az iskola, amely többé nem mondja meg nekik a dolgok nevét. Őket hagyod magukra csak azért, mert…
Menni kéne.
Nehéz lehajolni, és felvenni a cipőt, lüktet tőle a feje. De ha egyszer nincs erő, akkor remény sincs. Aki azt mondja, nincs erő, de van remény, nem mond igazat, annak még maradtak tartalékai. Vagy én nem mondok igazat? Melyik a másik feltétele, az erő vagy a remény?
Fel akarok mondani.
Hátizsák fel, benne a mappák a témazárókkal, kulcs a zárban.
Kilenc éve él a nagymamája egykori házrészében a kisváros szennyvíztelepe melletti utcában, húsz perc gyalog innen az iskola. Az útját üres, fákkal benőtt telkek szegélyezik. Ahogy kilép az ajtón és elindul a kertkapuig, a tegnap estére gondol, és arra, hogy időnként apró jelek figyelmeztetik őt nagyobb összefüggésekre. Figyeli valaki fentről? Az ő jelei ezek, amelyeket csak észre kell venni?
Mint például a zarándokútja után, egy hét évvel ezelőtti nyáron, amikor a hátizsákjában maradt a bankkártyája, a hátizsákja azonban nem jött meg vele a repülőn Bécsbe, így ott állt üres kézzel, az övtáskájában csak az útlevele, a lakáskulcsa, egy müzliszelet, meg némi apró.
A pénz arra már volt nem elég, hogy megváltsa a vonatjegyét Budapestig, de Sopronba még el tudott jutni. Ott aztán éhesen és szomjasan felszállt a pesti vonatra, majd lesz valahogy.
A zsúfolt vonatban egy sokgyerekes család mellett talált egyetlen helyet az ablaknál, és ott gubbasztott csendben, amikor jött a kalauz, és az apuka egyben átadta neki a család összes jegyét ellenőrzésre. A családfő még teátrálisan körbe is mutatott: ezek vagyunk mi. A vas-utas bólintott, de nem számolta meg, hányan tartoznak a családhoz, így egy pillanatra ő, az ablakhoz szoruló idegen lány is az apuka csöndes, legnagyobb gyerekének érezhette magát. Valami, egy erő azt akarta, hogy ő békében hazajusson.
Szóval a jelek. Korábban egyetlen alkalommal, talán még a covid idején látott menyétet itt a környéken. Most, két napja este fél tíz tájban hazafelé poroszkált a gerincjógáról, már sötét volt, amikor valami átsuhant előtte az úttesten. Ő mosolygott, a tekintetével követte, a fürge kis állat pedig máris eltűnt egy kerítés rácsai között.
Vagy nyest volt?
Aztán tegnap este fél tizenegy felé, hogy kiszellőztesse a fejét a hatvannyolcadik témazáró javítása után – volt még hátra vagy harminc – kikukkantott a sötét udvarra, és egészen a kertkapuig elsétált. A jelenet megismétlődött: fürge kis állat suhant át az aszfaltozott Ady Endre utcán, és tűnt el egy kerítés mögött az utcai lámpák fénykörén kívül.
Hoppá. Kilenc év alatt egyszer, majd két napon belül kétszer? Ennek mekkora az esélye?
Apróság, de akár egy fontos jel is lehet, bár ez csak jóval később fog kiderülni, és a bizonyíték az lesz, ha megint nem lát menyétet vagy nyestet évekig. A válasz a jövőben várakozik, amelyből semmit nem lát, és amelyről ma kell döntést hoznia. Mégis, most úgy szeretne a kis állatok felbukkanására gondolni, mintha az a pillanat rendkívüliségét mutatná – legalább neki. Hogy ott legyen mögötte: figyellek, látlak, biztatlak, értelek, bárhogy döntesz, jól döntesz.
Még tizenhét perc az iskoláig. Ma kell megmondani vagy nem mondani semmit: jövő héten ballagás, szerenád, aztán az érettségik, nem teheti meg Ildikóval, hogy a saját baját is akkor önti a nyakába.
Visszafordulni volna jó, és csak aludni az üres ágyban, és ha sok nap után felébredt, csak örülni a Juditnak. És újra visszaaludni, a tetszhalálban várakozni, amíg újra lesz erő – akár valami máshoz. Másfél hét múlva érettségi, novellaelemzésre számítunk.
Tényleg, a szerenád! A tizenkettedikesek hozzá is jönni fognak.
