általános iskola;novella;emlékezet;

Jancsó Ágnes: Ha nem muszáj, inkább nem

Ha lehunyom a szemem, és az általános iskolára gondolok, a lépcsők meredekségére gondolok, az udvarban álló tuják zöldjére, a medicinlabdák szagára, a faragók sercegésére, a körzőkkel telekarcolt padok érdességére, a nyelvemet színesre festő nyalókák fanyarságára, aztán arra gondolok, hogy ez mind hazugság, mert amikor az általános iskolára gondolok, soha nem erre gondolok.
Az általános iskola bábszínház, aminek a paravánja mögött szeretek elbújni, test nélküli királylány vagyok, jótündér vagyok, felhő vagyok, Holle anyó párnája vagyok, csak egy hang vagyok, még az sem, mert a báb mondja helyettem az előre megírt szöveget.
Az általános iskola ritmus, de nekem nincs ritmusérzékem, hiába tapsolom, hogy ti-ti-tá-tá-ti-ti-tá, énekelem, hogy hej Dunáról, nem érted, hogy nincs ritmusérzéked, mondja Marika néni, ne húzzuk egymás idejét.
Az általános iskola piactér, matrica a csokiért, nyalóka a színváltós ceruzáért, 100 forint a hallgatásért, csak a tanárok meg ne tudják, hogy hónapokon át írok házit másoknak azért, hogy ne mondják azt Szabó Zolinak, hogy szerelmes vagyok belé.
Az általános iskola gúnyos nevetés a rózsaszín kordbársony nadrágomért, a túl nagy orromért, a szerencsétlen feleletemért, a nevemért, a be nem dobott kosárlabdáimért, a túl sok bedobott kosárlabdámért.
Az általános iskola Tóth Angéla hatalmas melle és Petri Laci kék szeme, ami miatt azt kívánom, bárcsak Tóth Angéla lehetnék, nem pedig Holle anyó párnája a bábszakkörről, vagy a rózsaszín kordbársony nadrágos lány a kispadról, akinek nem a mellét veszik észre, hanem az izzadságfoltjait.
Az általános iskola a naivitás halála, nem jön a Mikulás, nincs fogtündér, a húsvéti nyúl nem hoz locsolót, nincs szerelem első látásra, nincs boldogan éltek, míg, a rossz nem nyeri el a méltó büntetését, és különben is, ki a rossz?
Az általános iskola a vizeletszagú buszmegálló, ahol papírgalacsin csattan a homlokomon, ahol szavakat vésnek rám az ügyeletes padba, ahol már reggel fáradt vagyok, ennek soha nem lesz vége, mert hiába van vége, már bennem van, mint az a szálka, ami az ujjamba ment, aztán meg nem tudtam kiszedni, pedig véresre kapartam a helyét, és hiába telt el 25 év, néha érzem, hogy szúr, tudom, hogy nem hiszed el, de szúr, pedig már nem csak egy hang vagyok a paraván mögött, nem zavar, hogy nincs ritmusérzékem, soha többet nem fogok rózsaszín kordbársony nadrágot hordani, Tóth Angéla nem ment semmire a hatalmas mellével, nem tudom felidézni Petri Laci arcát, és már nem gondolom, hogy az a rossz, akire azt mondják, hogy rossz, és így jobban belegondolva, már az sem zavar annyira, hogy ott a szálka, azt hiszem, a testem része lett, de azért ha nem muszáj, inkább nem gondolok az általános iskolára.

„A felnőttvilág semmi használhatót nem adott ennek a nemzedéknek, család, vallás, egyetem nullát – mindent neked kell kitalálnod, legfeljebb baráti tekintet kísér. Egyedül kell felfedezned a tested, azt is, hogy ki legyél vagy ne legyél, szolgálj valami cégnél, vagy művészkedj, mindezt egy olyan városban, ami tulajdonképpen otthonos, de inkább csak ismerős, és nem ajánl már otthont senkinek, mert rohadt drága. Kolozsváron vagy bárhol másutt” – írja Tompa Andrea a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent könyv ajánlójában. Adorjáni Panna első regénye az emberek közötti magányról és a kapcsolódás folyton elbukó vágyáról beszél élesen, kímélet nélkül. Úgy súg mindannyiunkról a fülünkbe, hogy önmagunkra is rálássunk.”