Jancsó Ágnes: Ha nem muszáj, inkább nem

Ha lehunyom a szemem, és az általános iskolára gondolok, a lépcsők meredekségére gondolok, az udvarban álló tuják zöldjére, a medicinlabdák szagára, a faragók sercegésére, a körzőkkel telekarcolt padok érdességére, a nyelvemet színesre festő nyalókák fanyarságára, aztán arra gondolok, hogy ez mind hazugság, mert amikor az általános iskolára gondolok, soha nem erre gondolok.
Az általános iskola bábszínház, aminek a paravánja mögött szeretek elbújni, test nélküli királylány vagyok, jótündér vagyok, felhő vagyok, Holle anyó párnája vagyok, csak egy hang vagyok, még az sem, mert a báb mondja helyettem az előre megírt szöveget.
Az általános iskola ritmus, de nekem nincs ritmusérzékem, hiába tapsolom, hogy ti-ti-tá-tá-ti-ti-tá, énekelem, hogy hej Dunáról, nem érted, hogy nincs ritmusérzéked, mondja Marika néni, ne húzzuk egymás idejét.
Az általános iskola piactér, matrica a csokiért, nyalóka a színváltós ceruzáért, 100 forint a hallgatásért, csak a tanárok meg ne tudják, hogy hónapokon át írok házit másoknak azért, hogy ne mondják azt Szabó Zolinak, hogy szerelmes vagyok belé.
Az általános iskola gúnyos nevetés a rózsaszín kordbársony nadrágomért, a túl nagy orromért, a szerencsétlen feleletemért, a nevemért, a be nem dobott kosárlabdáimért, a túl sok bedobott kosárlabdámért.
Az általános iskola Tóth Angéla hatalmas melle és Petri Laci kék szeme, ami miatt azt kívánom, bárcsak Tóth Angéla lehetnék, nem pedig Holle anyó párnája a bábszakkörről, vagy a rózsaszín kordbársony nadrágos lány a kispadról, akinek nem a mellét veszik észre, hanem az izzadságfoltjait.
Az általános iskola a naivitás halála, nem jön a Mikulás, nincs fogtündér, a húsvéti nyúl nem hoz locsolót, nincs szerelem első látásra, nincs boldogan éltek, míg, a rossz nem nyeri el a méltó büntetését, és különben is, ki a rossz?
Az általános iskola a vizeletszagú buszmegálló, ahol papírgalacsin csattan a homlokomon, ahol szavakat vésnek rám az ügyeletes padba, ahol már reggel fáradt vagyok, ennek soha nem lesz vége, mert hiába van vége, már bennem van, mint az a szálka, ami az ujjamba ment, aztán meg nem tudtam kiszedni, pedig véresre kapartam a helyét, és hiába telt el 25 év, néha érzem, hogy szúr, tudom, hogy nem hiszed el, de szúr, pedig már nem csak egy hang vagyok a paraván mögött, nem zavar, hogy nincs ritmusérzékem, soha többet nem fogok rózsaszín kordbársony nadrágot hordani, Tóth Angéla nem ment semmire a hatalmas mellével, nem tudom felidézni Petri Laci arcát, és már nem gondolom, hogy az a rossz, akire azt mondják, hogy rossz, és így jobban belegondolva, már az sem zavar annyira, hogy ott a szálka, azt hiszem, a testem része lett, de azért ha nem muszáj, inkább nem gondolok az általános iskolára.