Sárga az Úristen. A templomra nézel, miért éppen sárga? Sejtelmem sincs. Mégis azt súgja valami: sárga az Úristen. Vállat vonsz, felnyitod a motorháztetőt, tőled aztán hupikék is lehet, csak indítsa be ezt a szart. Nagy a baj? Képzeljem, bazmeg, nagy. Segítsek? Ja, mondjuk, befoghatnám a számat. Keressek egy cukrászdát, vagy valamit. Összecipzárazom a dzsekimet, otthagylak.
Az út túloldalán fakereszt, kikerülöm, bemegyek a templomba. Dohszag, fénypászmában lebegő porszemek, hideg. Nagyobb a tér, mint képzeltem. Nincsenek freskók, szobrok, feszületek, egyedül az oltárt díszíti serleg alakú faragás. Az ablakokban tejüveg, a padok közt vörös szőnyeg. Jézus vére. Megérintem a csipketerítőt a keresztelőkúton. Rég voltam templomban. Anyám szerint nem gondol az Úristenre, akivel minden rendben.
Gyerekkoromban minden este imádkoztam, anyám mondása papokra, gyerekekre nem vonatkozik. Jóéjtpuszi, anya, apa kimegy, ledobom magamról a takarót, az ágy mellé térdelek. Figyelek rá, hogy először megköszönjek valamit, szép idő volt, kaptam fagyit, a szomszéd macskája betévedt a kertünkbe. Utána jöhetnek a kérések. Egyszerű dolgokat kérek, ne engem feleltessen a némettanár, mindenki, akit ismerek, sokáig éljen. Miatyánkkal kezdek, zárok, visszabújok a takaró alá. Aztán egyszer csak nem imádkozom többet.
Mert tied az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen. Egymásba font ujjaimat ajkamhoz érintem, ennél többet nem tudok tenni az autóért. Beülök a padba, újra kislány vagyok, tátott szájjal hallgatom a példabeszédet. Volt egyszer egy apa, akinek két fia volt. A fiatalabb egyszer csak úgy döntött, nem akar tovább otthon élni. Elutazott az örökségével messzire. Egy ideig jól ment a sora, de hamar elfogyott a pénze. Akkor aztán éhezett. Amikor szégyennel és félelemmel telve hazatért, apja átölelte, és örült neki. Megigazítom a fenekem alatt a párnát. Örül-e most nekem az Úristen?
Rájövök, kifelejtettem egy sort a Miatyánkból. Nincs kedvem újrakezdeni, remélem, így is érvényes. Fázom, körbesétálok. Az oltártól balra egy kisasztalon énekeskönyvek, a falon laminált cetli, QR-kód, digitális verzió. Elveszek egy könyvet, a papír túl vékony, be kell nyálazni az ujjad, hogy lapozni tudd. Azokra gondolok, akikkel nyálam a „Boldog az ember nyilván” kottája szélén keveredik. Reszkető kezű bácsikra. Görnyedt hátú nénikre. A néniket kísérő fiaikra, lányaikra. Betegekre. Gyászolókra. Hittanórán unatkozókra. Reménykedőkre. Reményvesztettekre. Dzsekim ujját a kézfejemre húzom, megtörlöm vele a szemem.
Felveszem a telefont, most meg hova a francba tűntem. Bejöttem a templomba, körülnézni. Majdnem azt mondom, imádkozni. Jó lenne, ha visszakóvályognék, lassan ideér az autómentő. Megyek. Leteszem az énekeskönyvet, hátat fordítok az oltárnak. Lépteim zaját elnyeli a vörös szőnyeg.
