Az örökölt hallgatás ellen – Kovács Krisztiánnal A fény magányosságáról

Mennyire gyakran fordul elő, hogy akár a mindennapi életében, a munkájában már a meghozatalakor érzi: most sorsfordító döntést hoz? Vagy utólag jön rá, visszagondolva egy-egy lépésére, hogy ha akkor eltérően cselekszik, akkor egészen máshogy alakulhatott volna az élete? Hogyan értékeli ezeket a döntéseit? Megbánással?

Megbánni sok mindent megbántam. Mindenki azt mondja, „ha újrakezdhetném, mindent ugyanúgy csinálnék”. Én semmit sem csinálnék ugyanúgy! Mi értelme lenne újrakezdeni, ha ugyanúgy akarnám végigvinni, ahogy azt korábban tettem? Mindenképp megpróbálnék egy másik, új irányt: lássuk, abból mi sül ki! Szemben azokkal, akik azt tartják, „jobb félni, mint megijedni”, inkább megijedek, mint félek. Általában nem nagyon tervezek előre, noha vannak reményeim annak kapcsán, hogy hova vezethetnek el azok a cselekedeteim, amiket teszek éppen. De óriási jelentőséget nem tulajdonítok nekik. Utólag visszagondolva, persze látom, egyes esetekben, bizony, ott volt egy elágazása az életemnek: ha akkor más döntést hozok, máshogy is alakulhatott volna. Egy költözés, egy munkahelyváltás, vagy csak olyan apróság, mint például egy lány leszólítása, egy „igen” egy „nem” helyett. Néha arra is gondolok, miért nem izgultam jobban az adott döntéshelyzetben, vagy miért nem éltem-értettem meg jobban azt a pillanatot, hiszen, mint utólag látom, jókora jelentősége volt. Nem mondanám, hogy sodródom, mert viszonylag gyorsan hozok meg nagyobb döntéseket, ám anélkül, hogy hosszan eltöprengenék rajtuk, vagy ezer oldalról megvizsgálnám – aki így tesz, az a feleségem, ekként egészítjük ki egymást. Én inkább a „csináljuk, majd eldől” típus vagyok.

„Igen a nem helyett” – mennyire mond könnyen nemet, teszem azt, egy kérésre, felkérésre? Dolgozik önben valamiféle megfelelési kényszer akár a saját, akár mások elvárásaival szemben?

Nagyon nehezen mondok nemet. De egyáltalán nem megfelelési kényszerből. A minap is felkértek egy előadásra, hogy Stephen King AZ című regényéről tartsak egy másfél órás pódium-előadást. Volt már sok hasonló, de pont ilyen még nem – ezért nem mondtam nemet: ki akarom próbálni! Mindent, ami új, ami kihívás – legyen az akár egy cikk, egy interjú, egy novella megírása –, arra mindig azt mondom: csináljuk!

Az új regényében a 43 éves Kajetán Andor 1975 tavaszán válaszút előtt áll: 14 éve a katonai felderítés beszervezettje, aki az MTA Csillagvizsgáló Intézetének munkatársaként jelent a kollégáiról, a nemzetközi konferenciákról, külföldre emigrált/disszidált magyar tudósokról. Ám eljön egy pont, amikor már nem akar megfelelni, noha tisztában van vele: a döntése komoly hatással bír a szakmai karrierjére, a családjára. Ennek a helyzetnek a lélektani, politikai, családi, tudománytörténeti ábrázolása-kibontása-feltárása maga a regény. Engem az érdekelne, miért pont majd másfél évtized után hezitál csak a főszereplő.

A besúgóság náluk egyfajta családi hagyomány: minden rendszer megtalálta egyik-másik felmenőjét azzal, hogy mi lenne, ha információkat szolgáltatna. Volt, aki igent, volt, aki nemet mondott…

Hadd akasszam itt meg, közbeszúrva egy kérdést: mennyire volt aktualizáló szándéka a regénnyel? Hiszen a hatalomhoz való viszony, a lojalitás kérdése, a kompromisszumok elfogadása kivétel nélkül mindig felmerül az egymást követő politikai rendszerek kapcsán.

Éppen túl egy kormányváltáson elég nehéz lenne elvonatkoztatni ettől – a regény sok része nyilvánvaló áthallásokkal bír a jelenünkre. De folytatva a főhős dilemmájának időzítését: az a saját tapasztalatom, hogy van egyfajta örökölt hallgatás az emberekben. Ami a szüleim generációján is észrevehető. Ők a Kádár-rendszerben élve baráti társaságokban ugyan elmondhatták, miért gyűlölik, miért lenne jó, ha nem ez a rendszer lenne osztályrészük, de a hangjukat nem emelhették fel, abban a formában semmiképp, ahogy akár már az én korosztályomnak lehetősége volt rá. Én is örököltem ezt a hallgatást, és hosszú ideig nem is tettem ellene semmit. Úgy voltam vele, a politikába nem folyok bele, főleg, mert amit gondoltam róla, sokáig összeegyeztethetetlen volt a környezetem véleményével, állandóan vita kerekedett belőle. Két dolog nagyon szét tudja választani a családokat: a vallás és a politika – és volt példa nálunk mindkettőre. Én pedig ezt nem akartam.
Ám aztán egyre inkább azon töprengtem, akarom-e én, hogy a most ötéves lányom olyan rendszerben nőjön fel, ahol a testneveléstanár tanítja a fizikát, a gimnáziumban az átirányított általános iskolás tanárok oktatják a középiskolai tananyagot, vagy hogy amire eléri az érettségit, még egy szöveget se tudjon értelmezni, mert nem tanítják meg neki… Mindezt – íróként – az irodalmi szövegekben tudom a legjobban megfogalmazni.
A főszereplő Andor, aki egyedül neveli félárva tinédzser lányát, szintén megörökölte szüleitől a hallgatást – ám ő ezt már nem akarja továbbörökíteni a gyermekének. És neki kell lépnie, nem is feltétlenül pusztán jóvátételként a hallgatásban töltött évekért, és nem is azért, mert biztos célt ér vele. Pontosan tudja, hogy az adott rendszerben erre nincs lehetősége – szemben a jelenünkkel, amikor ez az átfordulás bekövetkezhetett, és be is következett. A megpróbáláson van a hangsúly, ez a kulcs.

A kiszolgáltatottság érzete ennek ellenére végig ott kísért.

Viszont a remény mindenképp adott! Az Andorhoz hasonló emberek hosszú ideig benne tudnak ragadni egyfajta önbecsapásban, nem látják, hogy lehet-e jobb vagy más. „Végül is nem is olyan rossz az, amiben élünk” – mondják. Andor is egy híres-neves rádiós-televíziós személyiség, akinek odafigyelnek a szavára, könyvei jelennek meg, nemzetközi konferenciákra jár. Mi oka lenne azon gondolkodni, hogy lehetne másként is? Hiszen akkor a pozíciójával járó javakat, a komfortosságot sem kapta volna meg. Önbecsapásként úgy látja, a kapitalizmus világa sem jobb a kommunizmusénál, és emellett töretlen a hite a tudományban, abban, mit is kell egy tudósnak képviselnie – azt gondolja, mindezt tudja e rendszeren belül is képviselni. A status quo sokáig el tudja halványítani-homályosítani azt, hogy cserébe neki kétes alkukat kell megkötnie, és különféle dolgokat megtennie a saját kollégái­val szemben. Ám amikor a rendszer és hatásai elérik a felnövekvő lányát, az már át tudja fordítani. Másfelől egy tudósi dilemma is elősegíti ezt a túltelítettséget: egy elhunyt barát tudományos felfedezésének plagizálása.

Ez irányba haladjunk is tovább! A könyv nemcsak lélektani, korszak- és társadalmi regény, családtörténet, de tudománytörténeti érdekességeket is kínál. A magyar csillagászat izgalmas időszakába kalauzol el, ahol, ha máshonnan nem, az ajánlásból és a köszönetnyilvánításból tudható, hogy Almár Iván űrkutató volt a Vergiliusa. Miért pont ezt a közeget választotta a regénye közegéül?

A hetvenes években szinte hónapról hónapra történtek újabb felfedezések mind a csillagászat, mind az űrkutatás területén. A totális ismeretlen kutatásáról szólt az egész, ezért is címzem úgy az ajánlást, hogy „Almár Ivánnak, és mind­azoknak, akik az égben keresik a megfejtést e kis kék bolygó létének titkaira”. Az ismeretlen kutatása egyben azt is jelenti, hogy valamiféle igazságot is megfogalmazhatnak a mi létezésünkkel kapcsolatban. Andor élete is egyfajta igazságkeresés, vagy annak az igazságnak a keresése, amely a helyes döntésre vezeti: maradni vagy menni, felszólalni vagy csendben maradni, jelenteni vagy nem jelenteni? A csillagászat tehát tulajdonképpen ennek a metaforája: amit ott meg tudsz fogalmazni egy felfedezésről, az egyetemes dolgot tud elmondani az életről, az emberi létről.

Ön milyen igazságokra lel, ha felnéz a csillagos égre, hangozzék ez bármilyen banálisan?

Hihetetlenül egyedül érzem magam, ha felnézek az égre. Nemrég egy esküvőn a Zselici Csillagparkban jártam – ott aztán nincs fényszennyezés, szemben a budapesti égbolttal, látni a csillagködöket, a bolygókat –, és ahogy ott ültünk vagy harmincan a végtelen Tejutat bámulva, mégis a végtelen magány érzése fogott el. Az jutott eszembe, hogy az emberi élet egyszerre tragikusan apró, és mégis furcsán értékes.

Ahogy a regényben Andort provokálják, most én is megkérdezem öntől: hisz a földönkívüliekben?

Jöhetnék én itt most a Fermi-paradoxonnal meg annak cáfolatával, Carl Sagan vagy Frank Drake elméleteivel, de ami a személyes hitemet illeti, szeretném hinni, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek. Bízom benne, látva az emberiség tevékenységét, hogy az univerzum nem ennyire pazarló.

Egy másik Iván is feltűnik a regényben, ám ő nem csillagász vagy űrkutatási szakember, hanem író, nevezetesen Mándy Iván. Ő milyen okból lett szereplő?

Amikor az 1946–50-es évek társadalmi körülményeit kutattam, hogy miként is boldogulhatott Magyarországon egy csillagásznövendék, akkor bukkantam rá, hogy ebben az időben dolgozott Mándy Iván a Magyar Rádióban hangjátékok szerkesztőjeként. A gyerekműsorok felolvasójaként a rádióhoz bekerülő Andorral kapcsolatba hozni már csak egy lépés volt. Szép irodalomtörténeti véletlennek éreztem, amit kár lett volna nem felhasználni.

+1 KÉRDÉS
A könyve egy verssel zárul, amit Andor szaval egy csillagászati előadás gyermekközönségének. A regénybeli fiktív Horányi Hanna költőnő verse ez – ám valójában?…

Horányi Hanna alakját éppen Almár Iván életrajzából emeltem át. Ő mesélte, hogy milyen komoly hatást gyakorolt rá a szomszédjukban lakó költőnő, akivel az irodalomról és az írásról beszélgettek igen gyakran. Az ő versét valójában én írtam. Az első olyan lírai alkotásom, amit megmutatok a nagyközönségnek, noha nem vagyok költő – számomra a próza és a költészet művelése mindig is két különböző dolgot jelentett. Ezért, és mivel ez a néhány sor rendhagyó összefoglalója is a regénynek, különösen kíváncsi vagyok a versre adott olvasói reakciókra.