Vsky András új műve – legalábbis első közelítésben – egy erdélyi vallási csoport (a bethanisták) ötvenes évekbeli üldöztetéséről szól. A cselekmény ezen túl felidézi a kíméletlen represszió korábbi történelmi változatait, például a világháborúk között a baloldali mozgalmak elleni megtorlásokat, valamint a holokauszt borzalmait is. Régiónk, tudjuk, nem szűkölködik embertelen rezsimekben. Arra pedig, hogy az elbeszélt események helye nem a Trianon utáni Magyarország, s a narrátor sem innen származik, már önmagában a cím is utal: a mi köznyelvi sztenderdjeink között van ugyan legális/illegális, van legalitás/illegalitás, de az illegalisták alak nem szerepel benne. Hangzásában tehát számunkra különösnek, némiképp egzotikusnak tűnik.
A szenvedéstörténetek halmozásával a regény végső soron azt tárja elénk, hogy a megidézett antidemokratikus, szabadsághiányos rendszerek milyen abszurd, azaz a józan ész és az elemi erkölcs számára felfoghatatlan módon zúdítanak mérhetetlen szenvedést ártatlan emberek tömegeire.
Méghozzá szinte fátumszerűen, minden reményt illúzióvá téve.
A narrátor e nagyon különböző antihumánus szisztémákat újra és újra közös nevezőre hozza, minduntalan egyenlőségjelet tesz például a náci és bolsevik éra rémtettei közé: „A megszálló csapatok előretörtek, hogy kiszorítsák az országból a megszálló csapatokat. Nem. A felszabadító csapatok előretörtek, hogy kiszorítsák az országból a felszabadító csapatokat. Nyugatról keletre megszállók, keletről nyugatra felszabadítók. Vagy fordítva. Mindegy, az égtájak végső soron felcserélhetők.” E szómágiát azonban még a regény világa sem igazolja. Persze, ha a narrátor azt az elvet követi, hogy a „hitelesség nem a tények szigorú elbeszélésén, hanem a megütött hangnemen áll”, akkor minden érthetővé válik. Még a vasgárdisták – úgymond – „szalonzsidózó” értelmiségi háttérembereinek mentegetése is.
A cselekménybe hagyományos módon a középponti hősök – néhány jellegzetes epizódot fölelevenítő – élettörténete von be újabb és újabb szereplőket, némelyikük szinte önállósítja magát, próbára téve az egyébként elég rugalmas szerkezetet. Akad közöttük meglehetősen klisészerű alak is. Rég volt például az, amikor a környezetét tisztességre, a hit igazságaira tanító prostituált rajza originális irodalmi tettnek számított.
Egy vallási közösség hányattatásáról szóló műben természetesek a prédikációk, a példabeszédek. De a narráció tőlük függetlenül is időről időre az exegézisek stílusát imitálja, ezáltal szinte minden esemény vagy történet biblikus magasságba emelődik, a kivételesség auráját kapja, ami egyfelől állandósultan felfokozottá – modorossá, itt-ott már bombasztikussá – teszi az előadásmódot, másfelől pedig a szüntelen túlzások a szöveget óhatatlanul kissé groteszk tónusúvá változtatják.
A meditatív kommentárok elvont, spekulatív jellege megnehezíti a befogadást, a jelentés helyenként kifejezetten talányossá válik: „Nincs idő, azóta megbizonyosodtam felőle. Nem az időben, valami térfélében élünk. Olyan kiterjedés a tér, mintha egy óriási csűr volna. Nincs benne mozgás, és nincs benne elmúlás. Illatok, párhuzamos életformák, egymást kergető hangok. Abban a térben zajlik az igazi életünk. (…) A tér maga az Isten, de ebben nem vagyok biztos. A Lélek tudja, mindig is tudta, hogy a tér tisztaszobájában zajlik az életünk. A tudta múlt idejének nincs semmi értelme. A Lélek nem ismeri az időt, kineveti, mint egy éjszakai madár. Amit a Lélek nem ismer, az nincs.” Olvasó legyen a talpán, aki ezt követni tudja!
Egyáltalán: az elbeszélő, ahhoz képest, hogy végül is szekuláris művet ír, unos-untalan a Lélek, az Örökkévaló vagy a Sátán fogalmát emeli kulcsszóvá, a szöveget ennyiben némi ájtatoskodó patetikusság jellemzi.
„...nem vagyok klasszikus értelemben regényíró, én nem regényeket írok, hanem végigcsinálok egy lelkigyakorlatot, és ennek a lenyomatává válik a könyv. Mindig a jelenemből, önmagamból meg azokból a testi tapasztalatokból születnek meg a mondatok, amelyek a leginkább engem jelentenek” – vallja a lapunknak nemrég adott interjújában a szerző (a kérdező: Gaborják Ádám). Alapvetően költői indíttatás, ami itt körvonalazódik. S ez az új műben is tetten érhető: benne az ábrázolás mellett a lírára jellemző kifejezés is hangsúlyos szerepet kap. A fokozottabb metaforikusság, az erőteljes retorizáltság, a nyelvi sűrítettség révén a szöveg gyakran szinte prózaverssé alakul, ami az elbeszélést kétségkívül artisztikussá avatja. Nem ritka a poentírozás sem: „a legjobb védekezés a feltámadás” – kérdés azonban, hogy ez mit is jelent.
A szerző többször is, például már a nyitó mondatban nagy nyomatékkal emeli ki, hogy főszereplőit „a kitaszítottság és megbélyegzés egymás boldog és szabad társaivá” avatta. Ez a meglepő kontraszt felidézheti Camus legendás Sziszüphosz értelmezését, mely szerint az idők végeztéig bűnhődni kényszerült mitológiai hőst szintén boldognak és szabadnak kell elképzelnünk. A hasonlóság azonban – a lényeget illetően – csak látszólagos. A filozófus író műve ugyanis létfilozófiai dilemmára – az élet eredendő abszurditására, értelmetlenségére – keres méltó választ. Visky regényében viszont a probléma társadalmi karakterű. A kíméletlen represszió, a rabság közegében boldog és szabad csak akkor lehetne az egyén, ha a korábbi világához fűződő kapcsolatrendszerének egészét kíméletlenül felszámolja. Ha lelkéből tehát mindazt kiöli, ami egyáltalán emberi benne. Megéri?
Infó: Visky András: Illegalisták. Jelenkor, 2025
