„Szülőhazámban, Magyarországon, a tél elég kemény, ezért a házakat dupla ablakokkal látják el. Mint a többi gyerek, én is szerettem különféle figurákat vagy emberi alakokat rajzolni a rájuk rakódott vízpárában. Egy napon azt tapasztaltam, hogy a két, egymástól mintegy húsz centire lévő üvegre ugyanazt a figurát rajzolva olyan mozgásérzetet idézek elő, amelyet ma kinetikusnak neveznek.” Victor Vasarely így emlékezett vissza arra, hogyan jutott el arra az optikai felismerésre, hogy ahhoz, „hogy a mű kineikussá váljék, a nézőnek magának is mozognia kell”.
A kép mint rendszer
Fekete-fehér hullámzások, vibráló négyzethálók, domborodó gömbök – sok múzeumlátogató ilyen élményeket vár egy Vasarely-kiállításon. A Szépművészeti Múzeum a művész születésének 120. évfordulójára rendezett nagyszabású tárlata ennél jóval összetettebb képet rajzol a magyar származású művészről. Nem egyszerűen az op-art legismertebb alakját mutatja be, hanem egy olyan alkotót, aki évtizedekkel a digitális korszak előtt kezdett rendszerekben, variációkban és algoritmusszerű struktúrákban gondolkodni.
Az öt egységre tagolt kiállítás a korai művektől az absztrakción és a kinetikus kísérleteken át a művészet demokratizálásának programjáig követi végig Vasarely pályáját. A hangsúly nem a stílusváltásokon, hanem az életmű belső következetességén van.
A Vásárhelyi Győzőként induló művészt már a korai munkáiban sem pusztán a látvány érdekelte. A kiállított 1941-es önarckép egy kiváló rajztudású fiatal alkotót mutat, aki még a figuratív ábrázolás eszközeivel dolgozik. A későbbi életmű ismeretében világosan látszik, ahogy figyelme fokozatosan nem az ábrázolt tárgy, hanem a látás mechanizmusa felé fordult.
A kurátori koncepció erénye, hogy nem lineáris fejlődéstörténetként beszéli el Vasarely pályáját. A különböző periódusok között számos átfedés és visszatérés figyelhető meg. Motívumok, szerkesztési elvek és formai megoldások évtizedeken át újra és újra felbukkannak. Ez különösen jól érzékelhető azoknál a munkáknál, amelyekben a geometrikus rend és az érzéki tapasztalat egyszerre van jelen.
A hatvanas évek végétől a művész kutatása egyre inkább a tér vizuális megteremtésére irányult. Az úgynevezett univerzális expanzív-regresszív struktúrák korszakában a kép már nem stabil felületként jelenik meg. A geometrikus hálók torzulása révén a sík hol kidomborodik, hol besüppedni látszik. A néző nem egyszerű szemlélője a műnek: érzékelése aktívan részt vesz a tér megteremtésében. A kép valójában nem a vásznon, hanem a befogadó tudatában teljesedik ki. Ennek egyik látványos példája az 1979-ben készült Trybox. A három oldalra szervezett kompozíció egyszerre idéz fel gömböket, mélyedéseket és építészeti tereket.
A kiállítás nem áll meg az op-artnál: Vasarely rendszerszemlélete ugyanis sok tekintetben megelőlegezte a digitális korszak gondolkodását. A Permutációk és algoritmusok című egység azt mutatja meg, hogyan váltak a színek és formák előre meghatározott szabályok szerint kombinálható elemekké.
Tanulságos ebből a szempontból fia, Jean-Pierre Vasarely, művésznevén Yvaral munkája. Az 1977-ben készült Vasarely-portré a digitális képalkotás előtti korszak egyik figyelemre méltó kísérlete. A művész a fényképet raszterekre bontotta, mérte a tónusértékeket, majd a képet geometrikus elemekből építette újra.
Maga Vasarely is jóval a digitális korszak előtt felismerte: a kép nem csupán látvány, hanem információ is. A képet nyelvként, rendszerek összességeként és mindenki számára hozzáférhető vizuális eszközként értelmezte.
Visszatérés a vitához
„Optikai keverés: a szem összeátlagolja a részleteket, a jelentés csak távolságból jelenik meg.” Ha a Szépművészeti Múzeumból a Millennium Háza felé sétálunk, magyarázó táblákkal találkozhatunk a Városligetben, amelyek felhívják a figyelmet: még van két lehetőségünk Vasarely világában elmélyedni.
A NEO Kortárs Művészeti Tér kiállítása már a címével vitába száll a magyar művészettörténet múltjával. A Vasarely Don't Go Home! egyszerre idézi fel és fordítja visszájára az 1969-es műcsarnokbeli kiállítás legendás epizódját, amikor Major János grafikus a megnyitón egy „Vasarely Go Home!” feliratú táblát emelt a magasba. A gesztus a hazai neoavantgárd és a világhírű emigráns művész közötti feszültség jelképévé vált.
A NEO tárlata azonban nem egyszerűen történelmi igazságot akar szolgáltatni. Inkább arra tesz kísérletet, hogy újraértékelje azt a képet, amely az elmúlt évtizedekben kialakult Vasarelyről Magyarországon. Miközben külföldön a 20. század egyik meghatározó alkotójaként ünnepelték, idehaza sokáig a „fogyasztható modern művészet” képviselőjeként tekintettek rá.
Petrányi Zsolt kurátor nem a festészet felől közelít a kérdéshez. Ahelyett, hogy Vasarely geometrikus kompozícióit állítaná párhuzamba a hazai absztrakt festészettel, a fotó, a film és a kísérleti vizuális kultúra területére vezeti a látogatót. A tárlat három fogalom – konstrukció, rácsszerkezet és illúzió – köré szerveződik, de ezek itt nem stíluskategóriák, hanem egy korszak közös gondolkodásának lenyomatai.
A konstrukció fogalma egyszerre idézi meg Kassák Lajos örökségét és Vasarely geometrikus rendszereit. A rácsszerkezet a modern vizuális kultúra egyik alapmintázataként jelenik meg, amely ugyanúgy meghatározza az op-artot, mint a korszak fotósorozatait. Az illúzió pedig túlmutat az optikai játékokon: a látás, az érzékelés és a valóság viszonyát teszi kérdésessé.
A kiállítás nem hatásokat próbál bizonyítani. Nem azt állítja, hogy Maurer Dóra, Pauer Gyula vagy a Balázs Béla Stúdió alkotói Vasarely követői lettek volna. Sokkal inkább azt mutatja meg, hogy ugyanabban a történelmi pillanatban hasonló kérdések foglalkoztatták őket. A tudományos fejlődés, a matematika, az űrkutatás, az új technológiák és a vizuális kultúra átalakulása egyaránt részei voltak annak a közegnek, amelyből Vasarely és a magyar neoavantgárd is táplálkozott.
Két út a jövő felé
A Vasarely-emlékév három budapesti kiállítása közül a Magyar Nemzeti Galéria kabinetkiállítása a legkisebb léptékű, mégis talán ez fogalmazza meg a legegyszerűbben, miért maradt fontos ma is Victor Vasarely művészete. A Kinetikus víziók párbeszédet teremt két, Magyarországról induló és Franciaországban világhírűvé váló alkotó között. Nicolas Schöffer, vagyis Schöffer Miklós és Victor Vasarely eltérő utakat jártak be, de ugyanaz a kérdés foglalkoztatta őket: hogyan alakíthatja át a művészet a modern ember vizuális környezetét?
A két művész néhány év különbséggel telepedett le Franciaországban. Mindketten a geometrikus absztrakció nyelvét beszélték, érdeklődéssel fordultak koruk tudományos és technológiai újításai felé – és egyikük sem elégedett meg a hagyományos műtárgy fogalmával. Munkáikban a matematika, a kibernetika, a fénytan és az űrkorszak optimizmusa ugyanúgy jelen van, mint az a meggyőződés, hogy a művészetnek ki kell lépnie a múzeumok falai közül.
Schöffer és Vasarely ugyanarra a problémára két egészen eltérő választ adott. Schöffer Miklós a kinetikus művészet úttörőjeként valódi mozgást vitt alkotásaiba. Motorokkal működtetett objektumai, fényforrásai és mozgó elemei folyamatosan változó térélményt hoznak létre. A látvány itt időben bontakozik ki, a mű sosem teljesen ugyanaz két egymást követő pillanatban.
Vasarely ezzel szemben mozdulatlan képeket alkotott. A mozgás mégis jelen van bennük. A geometrikus formák, torzuló hálók és optikai illúziók a néző érzékelését hozzák működésbe. A vibrálás, a hullámzás és a térérzet nem a vásznon történik meg, hanem a szemünkben. Ha Schöffernél a mű mozog, Vasarelynél a befogadó érzékelése válik a mű részévé.
Schöffer fényobjektumai nem egyszerű szobrokként jelennek meg, hanem valódi fényjelenségekként. Ugyanakkor Vasarely művei is új hangsúlyt kapnak. A sötét háttér előtt a jól ismert optikai kompozíciók elveszítik dekoratív jellegüket, és érzékelési kísérletekként kezdenek működni. Magyarországon ritkán láthatók ilyen környezetben a művész úgynevezett Vega-korszakának alkotásai – amelyekre már egy tábla felkelthette a figyelmünket a Városligetben.
A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán szereplő Schöffer-művek között szerepel a Chronos sorozat egyik darabja, amely jól mutatja a művész programozott mozgás iránti érdeklődését. A forgó elemek és a változó fényhatások nem pusztán látványosságként működnek: annak a kísérletnek a részei, amely a művészetet élő, időben változó rendszerré kívánta alakítani.
A kabinetkiállítás mindössze tíz művet mutat be, mégsem szűkszavú. Inkább koncentrált párbeszédet kínál két alkotó között, akik a 20. század második felében új vizuális nyelvet próbáltak teremteni. A mozgás, a fény, a technológia és az érzékelés kérdései ma, a digitális képek és algoritmusok korában talán még aktuálisabbak, mint fél évszázaddal ezelőtt.
Infó: Vasarely 120. Szépművészeti Múzeum, 2026. augusztus 16-ig. Kinetikus víziók – Nicolas Schöffer és Victor Vasarely dialógusban. Magyar Nemzeti Galéria, 2026. augusztus 23-ig. A két kiállítás kurátorai: Pócs Veronika és Zombori Mónika. Vasarely Don't Go Home! NEO Kortárs Művészeti Tér (Millennium Háza), 2026. szeptember 13-ig. Kurátor: Petrányi Zsolt.
