Humorral kezelni a valóságot - Interjú Paul Rudd-al

Az alakítása kapcsán a legnagyobb dicséret, hogy nemcsak olyan a képernyőn, mint egy rocksztár, hanem konkrétan az. Filmbeli partnere, Nick Jonas azt mondta, hogy amikor gitáron jammelnek olyan volt, mintha egy másik zenésszel játszott volna együtt.

Pedig végig önbizalomhiányos voltam, tudva, hogy igazi zenészek között vagyok, akik közé én nem tartozom. Szeretek énekelni, ahogy mindenki más is – mondjuk a tükör előtt. A gitározásomat illetően, bár sok éven át tanultam és gyakoroltam, nem vagyok olyan gitárvirtuóz, aki annyira jártas lenne a művelésében, hogy az emberek azt mondanák: „Ó, haver. Játszd egy kicsit a gitáron! Hallani akarjuk, ahogy gitározol.” Nick elképesztően jó gitáros és amikor jammelünk, csak az járt a fejemben, hogy nehogy lehúzzam őt az én szintemre.

És azt sem kérték soha, hogy énekeljen? Ahogy a filmben nyomja, nagyon menő!

Köszi! Nicknek az énekhangja is félelmetes. Tudja, van egy olyan jelenség, amikor a legjobbak vesznek körül, akkor te is a legjobb formádat futod. Szóval, azt mondtam magamnak: csatlakozz hozzájuk, emelkedj fel! Nick és mindenki más pedig befogadott. Szóval, a teljesítményem dicsérete őket illeti.

Rick, a karaktered egy szerelem miatt Írországba emigrált amerikai. Ezt mennyire volt nehéz „megélni”?

Nem volt nehéz! Apám a Titanic-történész volt, és sok időt töltött Írországban. Valójában ebből élt. Embereket vezetett körbe Írországban, különösen Corkban, amely a Titanic utolsó kikötője volt, mielőtt a végzetes útjára indult New Yorkba. Így én is elég sok időt töltöttem az apámmal Corkban. Többször jártam Dublinban is, rendszeresen visszajárok. Effektíve otthon érzem magam Írországban. És ez nagyrészt annak köszönhető, hogy rengeteg kedves ír emberrel hozott össze a sors. Rajongója vagyok az ír zenének, mely egyfajta nemzeti identítás. Rajongok a Guinessért, a kocsmákért és az Írországból származó irodalomért. Szóval Írországban élő zenészt játszani, tényleg olyan volt, mint egy álomszerep. Minden egyes aspektusát imádtam. Ez pedig felülírta a saját idegességemet, ami bennem volt eleinte, mert ez a szerep alapvetően nem az én szakterületem.

Az Életem legjobb számában látványosan visszafogta a komikus szerepeiben jellemző harsányságot. Ez tudatos lépés volt tekintettel a zene, a humor és az érzelmi feszültség keveréke miatt?

Nem gondolkodom humor, vígjáték vagy dráma kategóriákban. Nem hiszem, hogy másképp közelítenék meg bizonyos dolgokat. Úgy értem, minden szerep megköveteli a magáét, és a forgatókönyv nagyon jól meg volt írva. Pontosan tudtam, mit fog Rick tenni. Tudtam, hogy „kicsúszik a kanyarban”. Nem igazán gondolkodom komédia vagy dráma kategóriákban, ezek a dolgok egymás mellett léteznek. A saját bizonytalanságaimat, stresszeimet, traumáimat vagy bármi mást humorral kezelem a valóságban és ezt valószínűleg a legtöbb szerepembe beleviszem. Kvázi, akkor is beleviszem a humort a játékomba, amikor valami drámait próbálok átadni, mert ezt csinálom az életben is. Csak azt akartam eljátszani, amit a srác éppen az adott pillanatban érez, és ez az egyetlen dolog, amire igazán tudok koncentrálni.

Wim Wenders filmrendező szokta mondani, hogy a rock and roll életeket ment. Miért hatnak a zenés filmek fájdalomcsillapítóként a nézőkre?

Ó, ember! A zene minden másnál jobban rendelkezik azzal a tulajdonsággal, ami miatt normálisnak érezzük magunkat. Ami miatt úgy érezzük, hogy látnak minket. Amikor nagyon szomorú vagy, a zenehallgatás megmenthet. Abszolút megerősítem, hogy Wim Wenders túlzó lenne ezzel a mondással. Gyakran gondolok arra, hogy még az én életemben is, amikor igazán érzek valamit, vagy valami miatt stresszelek, akkor fogom a gitárt és elkezdek játszani. Ez egy kellemes menekülés. Egy olyan zenésznek, mint Rick az Életem legjobb számában, aki igazán mély dolgokat érez, az egyetlen, amit tehet, hogy „leírja”. Alkot valamit. Ez a világhoz köt minket, miközben egyúttal lehetővé teszi, hogy felemelkedjünk fölé. Ez elég költőiére sikerült, nem?

Abszolúte. A film (eredeti – Cs.G.) címe alapján egy erőteljes balladára koncentrál. Vannak ilyen nóták az életében?

Ez trükkös dolog, mert mi is az erőteljes ballada? Ha a nyolcvanas évek hard rockjához tesszük a fogalmat, akkor az Amandát mondom a Bostontól. Nem tudom, hogy a Journey dalai balladák? Nekem igen, és hát kötelező darab a Lights és Faithfully.

Az esküvői énekes jelenetben számos slágert előad. Melyik esett esett a legjobban?

Amit igazán szerettem előadni, a The Boys Are Back in Town volt, a Thin Lizzy-féle verzió Egész életemben hallottam ezt a dalt, és mindig is tetszett, persze. De soha nem volt olyan, hogy „ó, ez az egyik kedvenc dalom”. De a Thin Lizzy Írországban, és Phil Lynott, az énekes, legenda. És miközben felvettem a nótát, valahogy másképp hallottam a dalt. Előadni azt a dalt, énekelni azt a dalt Írországban, és akkor rájöttem, milyen nagyszerű is az a dal. Elég sokat kellett dolgoznom rajta, hogy teljesen új megbecsüléssel tekintsem rá. Most meg van Paul Rudd cover belőle. Meghatódtam.

A film a siker kérdéskörét is feszegeti. Hogyan kezeli a sztárlétet?

Vannak bizonyos dolgok, amik bonyolultabbá válnak az életben, csak azért, mert elértem némi sikert elértem a karrierben,  bár rengeteg előnye és jó is oldala van. Tényleg más az életem a Marvel-filmek óta a nyilvánosság terén, ma már nem igazán tudok, csak úgy a tömegben elvegyülni. De igyekszem nem túl sokat foglalkozni azzal, hogy „mi a nehéz a hírnévben”, mert nevetséges dolog erről beszélni, és úgy hangzik, mintha egy igazi barom lennék.

Azért elég könnyen nyilatkozik a három évtizedes karrierje kapcsán!

Őszintén szólva, egy hosszú karrier valahogy csak úgy ránk telepszik. Kicsit olyan, mint a fűnyírás. Csak arra a fűfoltra koncentrálsz, ami éppen előtted van, és csak tologatod a gépet magad előtt. És végül, egy idő után megállsz, visszanézel, és rájössz, hogy egy hatalmas pázsitot nyírtál le. Szóval, visszatekintve a lekaszált gyepre, ami az IMDB-oldalam, vannak bizonyos dolgok, amelyek kiemelkednek, mint meghatározó élmények, és amelyek szerintem valószínűleg egy másik kategóriába emeltek. A 2001-es Gyagyák a gatyában, avagy tudom, kit fűztél tavaly nyáron egy olyan film volt, mely nem nagy büszkeség, de valahogy képbe kerültem miatta A híres Ron Burgundy legendája castingján. Aztán jöttek a közös munkák Judd Apatow-al, meg a Marvel mozik. Mindig elmosolyodok, amikor gyerekek azt kérdezik tőlem, hogy tudom-e, hogy mi van Vasemberrel? Amúgy szerepeket mindig a forgatókönyv alapján választok. Ha elolvasok valamit, akkor csak azt kérdezem magamtól, hogy megnézném-e? Ez az első dolog. Illetve, van-e bennem valami, ami arra késztet, hogy megpróbáljam eljátszani a szerepet?