Nem szeretnék Sulyok Tamás hibájába esni; a saját ügyünkben feltűnő aktivitást mutatni. Éppen ezért gyorsan ideírom: a Népszava bármelyik munkatársa, beleértve a főszerkesztőt is, hajlandó lenne azonnal lemondani, átadni a helyét, ha arra kapna garanciát, hogy a lap előállítása folytatódik, és az olvasóit szolgálja. A felelősségünk ugyanis nem önmagunk biztonságáról, jelenéről, jövőjéről szól, hanem együttesen mindenről: múltról, jelenről, jövőről. Igen, nem győzzük hangsúlyozni, hogy a Népszava több mint egy napilap, a történelmünk, a magyar történelem része a maga 153 évével. Persze félre lehet ezt söpörni, mint ahogy ezt a kormányszóvivő tette, lehet egy könnyed mondattal a hátsó udvarba kergetni vagy még oda sem, de talán érdemesebb ennél komolyabban venni.
Tudom, nyilván tudom, hogy eső után köpönyeg, maga a tulajdonos sem tartja olyan fontosnak, mint mi magunk, de ettől még szólunk, kiabálunk, ordítunk, mindaddig, amíg van hangunk.
Igen, egyre kevésbé van, de mint látják – illetve sajnos csak kevesen látják – változatlanul előállítjuk a mobilNépszavát, a tördelt újság hasonmását, és nem a magunk örömére. Nem, egyáltalán nem; egyszerűen őrizzük a hagyományt, azt a hitet, hogy most is van hagyományos Népszava, az újság létezik, nem hagyjuk meghalni, noha már hetek óta a végelgyengülés jeleit mutatja, a végelegymegülés jeleit akarják mutattatni – velünk. És mi küzdünk, úgy csinálunk, mindent úgy csinálunk, mintha rendben lennének a dolgaink, pedig, tudjuk, nincsenek.
Az olvasók, akik közel hétezren a „papírra” fizettek elő, nekik fontos, hogy legyen Népszava ilyen formában is, és nem pusztán azért, mert öregek, nem digitálisan olvasnak, hanem mert nekik ez az újság; belátom alapvetően generációs kérdés. De azért őket sem kell lelökni a „papírhegy” tetejéről, őket sem kell kizárni abból, amit megszoktak, csak mert a világ más felé tart. Sajnos, amúgy, éppen ők azok, akik nem a mobilNépszava fogyasztói, viszont nagyon is türelmesek. Vagy inkább a többségük türelmes, nem a befizetett pénzét követeli vissza, hanem a lapot, kedvenc újságját. Tudják, hogy a Népszava sok vihart átélt már, de a végén mindig volt folytatás. Mi bennük bízunk, az ő erejükben, kitartásukban, még ha más oldalról nem is tapasztalunk semmi ilyet .
Látjuk, látják, milyen szörnyű időket él az újságírás. Nem most, hanem tizenhat éve, mely tizenhat év alatt a Népszava mindent megtett annak érdekében, hogy a szakmánk is visszanyerje becsületét. Közöltünk kormányzati hirdetéseket? Igen közöltünk, de ezt „megbeszéltük” az olvasóinkkal, akik végig azt kapták, amit vártak tőlünk: egy kemény, rendszerellenes, rezsimellenes újságot.
Nincs miért lelkiismeret-furdalást éreznünk, még ha néhány pályatársunk ebbe az irányba tol is bennünket.
Nem gondoljuk, hogy a kisegér módjára ott dübörgünk az elefánt mellett, nem miattunk bukott meg az Orbán-maffia, de azért hozzátettük a magunkét. Nem akarjuk, és amennyire tőlünk telik nem engedjük, hogy zárójelbe kerüljön ez a 153 éves lap.
Kevesen vagyunk hozzá?