Meztelen nők, nevető babák és a Mad Max-filmek gonosztevőire hajazó alakok veszik körbe az embert Rabóczky Judit Rita mátyásföldi műtermében. Egy fekete nadrágos és kapucnis figurát a művész ráadásul magáról mintázott, a szobor pedig olyan élethű, hogy ha a látogató nem figyel, azt hiheti, tényleg egy valóságos ember áll mellette.
Rabóczky, vagy ahogy az ismerősei nevezik, Rabó már hosszú ideje műveli a szakmát, a vasat pedig úgy képes kalapálni, hegeszteni és hajlítani, hogy az realisztikus hatást keltsen.
Művészetéről tavaly vaskos és gazdagon illusztrált könyv jelent meg a Jakabovics Tibor alapította Equilibrium Kiadó gondozásában Szobrok indulatból címmel, melyben a szerkesztő, Nagy T. Katalin művészettörténész és maga a művész ír a különböző korszakait uraló szobrokról, a külcsínt pedig Bogdán Csilla grafikus tervezte. – Tudom, nagyképűen hangzik, hogy a könyvem az életművemet mutatja be, de mondjuk úgy: inkább egy összefoglalót nyújt az eddigi munkásságomról – mondja Rabó, hozzátéve, a kötet a 97. Ünnepi Könyvhéten a Szép Magyar Könyv versenyén elnyerte a Kulturális és Innovációs Minisztérium különdíját.
Nőtt, mint a vadvirág
– Én nem születtem művészcsaládba, a szüleim melósok voltak, és ez talán jobb is, mert emiatt úgy növekedhettem, akár a természet vadvirágai: arra mentem, amerre akartam, úgy alakítottam az életem és a művészetem, ahogy az nekem megfelelt – mondja Rabó, hozzátéve, amikor később bejelentette otthon, hogy a Képzőművészeti Egyetemre akar jelentkezni, az apja közölte vele, hogy éhen fog halni, de Rabó ettől még elszántabb lett.
– Én alapvetően apás voltam gyerekként, apám pedig lakatosmester volt, és ő is nagy hatással volt rám. Augusztusban halt meg, a műtermemben csináltam neki egy házi oltárt a személyes tárgyaiból: ő lett a helyszín angyala, vigyáz a házra az öreg – meséli Rabó.
A lány Egerben, egy családi házban nőtt fel, melynek sufnijában és kertjében korhadt vasak és mindenféle limlom hevert. – Apám gyűjtött mindent, mondta, jó lesz az még valamire, így az udvarunk kész kincsesbánya volt. Emlékszem, amikor kitört a Covid, három hónapra hazaköltöztem, és bár a fater nem engedett be a műhelybe, én kilomiztam a sufnit, elkezdtem a mezőgazdasági talált tárgyakat meg szerkentyűket összegyűjteni, ezekből maszkokat készítettem, amikről aztán a szégyenmaszkokra asszociáltam – mondja, hozzátéve, a műveket aztán a művészbarátai fejére adta, és képsorozatot készíttetett róluk.
Az alkotások a pandémia alatti bezártságra és a maszkokra reflektáltak, de a mindennapok agresszivitására is.
Macskáktól az angyalokig
A Képzőre elsőre nem vették fel, így vizuális kommunikációt tanult az egri Eszterházy Károly Tanárképző Főiskolán, ahol inkább a festészet felé fordult. – Eleinte festő akartam lenni, de amikor elkezdtem agyagból mintázni az osztálytársaimat, akkor teljesen a hatása alá vont, hogy kedvemre alakíthatom valakinek az arcát, a száját, a nyakát. Ezért is maradtam a három dimenziónál, mert ilyeneket nem tudok művelni képileg a vásznon – mondja Rabó, aki ugródeszkaként tekintett a képzésre.
A Képzőn aztán belevetette magát a szobrászatba: mestere Kő Pál lett, Rabó pedig az Epreskertben non-stop alkotott a fémműhelyben, még a bulik sem érdekelték. Akkoriban macskákat kalapált és hegesztett vasból. – Otthon, Egerben a háztartásunkban rengeteg macska volt. Még gyerekkoromban is. A macska pedig, mint lény, a furcsaságánál fogva mindig is vonzott, ahogy nyújtózkodik, tekeredik maga körül. Az első szakmai díjaimat is a macskákért kaptam, és bár pocsék voltam anatómiából, a Barcsay-díjat megkaptam értük. Aztán ezekből lettek az első eladásaim, Kő Pál is vett egyet magának.
Ezután gyerekrajzokat ültetett át fémbe, a szó szoros értelmében: a mesterének a kisfia, Beni készített rajzokat, amelyeket Rabó létrehozott vasból, és akárcsak a macskaszobrok esetében, ezúttal is ügyelt rá, hogy a művek érzékletes mását adják az eredetinek: így hozott létre autót, Pókembert és más szuperhőst.
Az egyetemen a Ludwig-ösztöndíjnak köszönhetően Padovába utazott, ahol a Scrovegni-kápolnában megragadta Giotto di Bondone reneszánsz festő freskója, különösen annak egy részlete, melyen angyalok láthatók. – Az alkotáson Krisztus keresztre feszítésénél tíz őrjöngő angyalt látni, amiknek a parafrázisát meg akartam csinálni 3D-ben. A macskák és a gyerekrajzok után egy szakrális szakasz kezdődött el a művészetemben. Az újabb korszakot szintén egy helyszín hozta el: Budapesten az Amadeus Alkotóház, ahol Rabóczky ismét nyersebb műveket hozott létre: fémekből készített babákat, melyeknek „ruháját” különféle színekkel lefestette, koptatta, aztán drótokból és kábelekből készített hajlékony alakokat. 2017-ben az Artus Stúdióba költözött, melynek még tágasabb terében szintén nőket teremtett, ezúttal terpesztő, kitárulkozó figurákat, illetve egy terpeszállásban pózoló alakot, amely keresztbe fonta a karját. Utóbbi testét tükördarabokkal vonta be, így amikor azt kiállította a többi szoborral együtt a FUGA – Budapesti Építészeti Központban, ez az alkotás úgy szórta a rávetülő fényt a falakra, akár egy diszkógömb. – A műtermi tükröm akkor széttört, és úgy gondoltam, felhasználom. Sokszor szerencsétlen véletlenekből születnek a választásaim.
Művészek maszkban
2020-ban, a Covid alatt Rabó visszatért a szülői házba, ahol a már említett lomokat kezdte el összegyűjteni, és mivel megihlette a Mad Max című filmsorozat, úgy gondolta, ezekből a rozsdás tárgyakból olyan maszkokat alkot, melyek hajaznak a filmekben látható jelmezekre. Az elkészült művek ráadásul metaforikusan a pandémia bezártságát is megidézték. A műtárgyszériából aztán egy fotósorozat nőtte ki magát: Rabó megkérte művészbarátait, hogy helyezzék a fejükre az elkészült maszkokat, hogy aztán Hamarits Zsolt fotóművész megörökítse őket egy-egy fényképen. Így állt álarcban kamera elé többek közt Kemény György és Nagy Bernadett képzőművész, Gergye Krisztián táncművész, Ladik Katalin performanszművész, Réz András filmkritikus és Göbölyös Luca fotóművész. A képekből és a maszkokból aztán kiállítás született Vasra verve címmel a B32 galériában, ahol a plafonról láncon lógtak le a maszkok, a látogatók pedig kedvükre magukra helyezhették azokat.
Később Rabó a maszkokból kiindulva katonákra és hadvezérekre hasonlító mellszobrokat hozott létre, tüskés vállal és szarvakkal. – Ezek családi ereklyékből lettek.
Az egyik kedvencemen a nagyfater világháborús sisakja van, de van rajta viharlámpa is egy ketrecből, amiben egy időben nyulakat tartottunk, meg rátettem nagymamám kukoricamorzsolóját is, a vállára meg a kapálógépnek a tüskéit. De van benne még kályhacső meg kutyalánc is.
Amikor elkészült a könyv, azt még apukám is megérte. Emlékszem, amikor végiglapozta, és ezekhez a képekhez ért, azt mondta anyámnak: „Nézd már, Ilike, a lyány elvitte a kutyaláncot, elvitte, és itt van!”
