Ahhoz, hogy képünk legyen a “Homokhátság” feladvány nagyságáról, célszerű abból kiindulni, hogy képesek vagyunk létrehozni a működéshez szükséges csatornahálózatot, műtárgy-tömeget, és rendelkezésre áll megfelelő számú, hozzáértő és elkötelezett személy, akik majd működtetik ezt a vízkormányzó rendszert. A személyi feltételek azonban különösen nincsenek meg ehhez.
Pedig végső soron a munka biztosítja a hosszútávú megoldást a Homokhátság elsivatagosodására. Ha van víz, megoldás is van. Korábbi cikkünkben (Balatonnyi víz kell a Homokhátságra, május 20.) egy lehetséges megoldást mutattunk be arra, hogy lehet megfelelő sugarat vinni a Homokhátság gerincére, a lehető legkisebb ökológiai terhet vállalva. A Vác közeléből induló malomcsatorna és a gödöllői dombok alatti alagút mintegy 4 méteres emeléssel kiadja a szükséges vízmennyiséget.
A másik meghatározó vízforrás a természetes csapadék. Ez évtizedek óta alig változik, nagyjából 3 százalék az a csökkenés, amivel számolni kell. Ebből az következik hogy a csapadék eloszlása időben nem megfelelő: rövid idő alatt viszonylag sok eső esik, aztán hosszú aszályos időszakok jönnek. A leeső csapadékot rendesen a belvízcsatornákon vezetjük el a befogadókba, pedig a víz elvezetése helyett gondoskodnunk kell a víz megtartásáról, tárolásáról, beszivárogtatásáról.
Az éves csapadék és a hátságra csatornával juttatott másfél köbkilométer víz együtt alkalmas arra, hogy megfeleljen a mezőgazdaság, a lakosság és az ipar vízigényének úgy, hogy a talajvíz szintje lassan, fokozatosan több év alatt megemelkedhet.
Ezt az elgondolást pontosan megfogalmazva, előkészítve és végrehajtva el lehet kerülni a Homokhátság elsivatagosodását. Ebben az ügyben széleskörű együttműködésre van szükség. A feladvány mérete meghalad minden, hazánkban valaha is véghez vitt vízügyi fejlesztést, a folyamszabályozást is beleértve.
Ahhoz, hogy ebből a biztonsággal jelenlévő, a hátság gerincéről induló vízből beszivárgás, talajvíz emelés legyen, az kell, hogy a meglévő több tízezer kilométernyi, főként víz elvezetésre kialakított, elhanyagolt csatornát az érdekeltek felújítsák, illetve ellássák a vízkormányzáshoz szükséges műtárgyakkal. A csatornákban úgy lesz kellően magas víz szintje, ha szabályozható bögéket alakítunk ki. A víz kormányzásához több tízezer bukó, áteresz, zsilip kell. Ehhez széleskörű együttműködésre, rengeteg munkára és pénzre van szükség.
A meglévő csatornákat a gerincen vezetett új, a vízpótlást a helyszínre vezető csatornákkal lehet táplálni. A csatornahálózat megtervezése, megépítése gigantikus feladvány. Az egy másik mérhetetlen munka, ha a tájban jelenlévő vizet öntözésre, vagy a megfelelő helyeken tájrehabilitációra is hasznosítjuk. Emellett nagyon jelentős ipari, lakossági, manapság még bányászati vízigénynek is meg kell felelni.
Maga a feladat valóban alkalmas és méltó arra, hogy össznemzeti ügy legyen. A jól megtervezett, következetesen működtetett vízkormányzás viszont megoldja a csapadék, az árvizek, az időnkénti belvizek hasznosítását.
Ma Magyarországon nagyon kevés ember foglalkozik mezőgazdasággal. Márpedig a földművelés, a gazdálkodás foglalja el azt a környezetet, amin a vízkormányzást meg kell valósítani. A csatornák felújításához, átalakításához,
a műtárgyak megépítéséhez; később működtetéséhez, összehangolt használatához hiányoznak a képzett szakemberek. A mezőgazdasági tevékenységet ezért össze kell kapcsolni a területen végzett vízkormányzás feladataival.
Egy átlagos helységhez háromezer hektár mezőgazdasági terület tartozik. Ekkora területen nagyjából 10 család gazdálkodik - de valójában még ennyi sem, mert a földet nagyobb gazdálkodók veszik bérbe. Természetesen az átlagtól hatalmas eltérések lehetnek, de az biztos, hogy a vízkormányzás nem alapozható a mezőgazdasággal foglalkozók lehetőségeire. Rendkívül fontos társadalmi csoport, de kevesen vannak és kevés embert foglalkoztatnak.
A vízügyi ágazatot fokozatosan és a feladathoz mérten érdemes fejleszteni. A vízgazdálkodásnak gazdag hagyományai, kiépült intézményrendszere van. Mire elkészülünk a vízpótlás főműveivel, alkalmas fogadóhálózatot is ki kell alakítani: a vízelvezetésre megépült csatornahálózatra alapozva a vízmegtartás eszközeit be kell építeni a csatornákba.
A legszűkebb, csak lassan bővíthető erőforrás a folyamatos működés munkaerő szükséglete. Nincs szabad munkaerő, a képzés pedig már középfokon is időigényes, míg az egyetemi karok kibocsátása a jelenlegi igényekhez igazodik. Adott persze a lehetőség a tervezés, a működtetés, a vezérlés digitalizálására. Még az is elképzelhető, hogy a vízkormányzó műtárgyakat hálózatba szervezve, összehangoltan működtessük. Minden bizonnyal így is lesz.
Ezzel együtt a több tízezer kilométer csatorna és a beépített műtárgy-tömeg csak hozzáértő, cselekvő emberek részvételével vihet vizet a Homokhátságra. Most is nagyon sok elkötelezett ember, szervezet dolgozik érvényes és jelentős programokon a vízmegtartás, a vízpótlás érdekében. A következő néhány évben remélhetőleg sokkal többen lesznek.
Most még nem látszik a feladat elvégzésére képes munkaerő forrása. Márpedig a zsilipekhez hozzáértő ember kell. Sok zsiliphez sok ember.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
