Nem tudom, hogyan múlt el belőlem az a feltétlen, mindent átható fociszeretet, ami gyerekként még annyira jellemzett. Minderről volt idő elgondolkodni az utóbbi napokban, amikor futószalagon érkeztek a labdarúgó-világbajnokság mérkőzései, és kevés izgalommal néztem meg reggelenként az előző este és éjszaka mérkőzéseinek összefoglalóit. A valamikori láz jeleit akkor sem tapasztalom magamon, amikor előre tekintve igyekszem tisztában lenni azzal, milyen összecsapások várnak ránk az előttünk álló napokban.
Olykor azért mintha pillanatokra valami visszatérne a múltból. Ha látom, hogy a németek, a franciák, a brazilok vagy az argentinok játszanak, akkor felcsillan a szemem, de hamarosan rájövök, hogy ekkor sem a régi érzések költöznek vissza belém. Az időeltolódás miatt a meccsek többségét nézhetetlen időpontban adják, a találkozók jelentős része érdektelen. És a negyvennyolc csapat egyszerűen sok. Mellette
egyáltalán nem tudok hinni abban a humorosan komolynak szánt mondatban, ami szerint a futball nem élet-halál kérdése, hanem annál sokkal több. Nálam már sokkal kevesebb.
Évtizedek óta hazátlan bitangnak érzem magam. Hidegen hagy a magyar labdarúgás. Nem éltem meg eufóriát, ha a válogatott kijutott az Európa-bajnokságra, ahogyan tragédiát sem, ha lemaradt – mint ez legutóbb is történt – a világbajnokságról. Lassan nem tudom, milyen csapatok szerepelnek a hazai első osztályú bajnokságban, amelynek fordulóit és eredményeit nem követem. Egy-egy válogatott mérkőzésen rácsodálkozom, hogy a magyar játékosokat egyre növekvő számban nem ismerem. Tájékozatlanságom egyenes következménye annak az elfordulásnak és érdektelenségnek, amit immár évtizedek óta tapasztalok magamon, ha a hazai futballról van szó.
Az érdektelenség, a közöny, a passzivitás kialakulásához részben hozzájárult, hogy egy mára bukott politikai hatalom átvette az irányítást a teljes sportág felett, ahogyan az is, hogy ugyanők „nemzetstratégiai” kérdéssé igyekeztek tenni a játékot. A labdarúgást a politika szolgálólányává akarták zülleszteni. Az eredmény azonban nem nagyon különbözött attól, amit egyéb területeken elértek. Az ország és a vele a közjó szempontjából ugyanakkor mérhetetlenül káros, hogy erre a játékra felfoghatatlanul sok pénzt elköltöttek, amire másutt lényegesen nagyobb szükség lett volna.
Ha szeretnék jobban megérteni, miért és hogyan maradt le az ország a felzárkózó uniós tagállamok versenyében, semmi más nem kell tenni, mint kimenni az országban felépített stadionokba,
és tudatosítani magunkban, hogy a hiányzó száz- és ezermilliárd forintokat – jelentős túlárazás mellett – ezeken a helyeken öntötték betonba.
Egy letűnt kor mementóivá válnak ezek a létesítmények, amelyek nem kizárólag az év háromszáz napján konganak az ürességtől, mert ez még természetes, hanem akkor is, amikor éppen mérkőzést játszanak benne. Nehéz volna ennek kapcsán megállapítani, hogy megérte a megépítésük.
És most ezzel az egésszel valamit mégiscsak kezdeni kellene.