Hogy nem lesz egyszerű menet, az várható volt: jogászok sora vitatkozott/vitatkozik évek óta arról, hogy a Fidesz hatalomból való távozása után miként lehet eltávolítani az általuk hosszú évekre posztjukra ragasztott közjogi vezetőket. A köztársasági elnököt, az alkotmánybírákat, a Kúria elnökét, a legfőbb ügyészt, az Országos Bírósági Hivatal (OBH) elnökét, és mindazokat, akik regnálásuk során sokkal inkább a Fidesz politikai érdekeit követték, mint a törvények szellemét, s nem fékezték a korábbi kormányzat korlátlan hatalomgyakorlását.
A 16 éven át minősített többséggel rendelkező Orbánék egy percig sem titkolták, hogy „politikai zsákmányként” tekintenek e pozíciókra, hiszen eszük ágában sem volt egyeztetni, konszenzusra jutni a közjogi vezetők személyéről, sőt, jól kipróbált kádereik sokszor személyre szabott jogalkotással kerültek posztjukra. Már kiválasztásukkor sejthető volt, hogy nem pusztán a hatalom készséges kiszolgálói, hanem egy lehetséges új kormánytöbbség kerékkötői lesznek. Jól illusztrálja mindezt az a „közjogi kerengő”, mondhatni „körmagyar”, hogy a legfontosabb tisztségek betöltői egy szűk személyi körből kerültek ki, akik egymás között ráadásul csereberélték a különböző tisztségeket: Sulyok Tamás az Alkotmánybíróság (AB) éléről került az államfői posztra; az egykori legfőbbügyész-helyettes Varga Zs. Andrásból előbb alkotmánybíró, majd a Kúria elnöke lett; az OBH-elnökként megbukott Handó Tündét AB-tagsággal jutalmazták; az örökös legfőbb ügyész Polt Pétert – mandátumát megszakítva – az utolsó pillanatban 12 évre alkotmánybíróvá és AB-elnökké választották; az ombudsmani feladatokat pedig a korábbi AB-tag, a Sulyokot követő AB-elnök Juhász Imrére bízták.
Persze, Magyar Péter sem titkolta, hogy hatalomra kerülése esetén távozásra bírja az elfogultnak tartott közjogi vezetőket – kampányának egyik központi eleme volt ez. De a felmérések szerint a társadalom többsége is távozásukat tartaná kívánatosnak. Az új kormányfő május végi határidőt adott önkéntes lelépésükre, s mivel ez nem történt meg, épp a mai napra ígéri, hogy benyújtják „az Orbán bábjainak vergődését lezáró Alaptörvény-módosítást”.
Magyar eddig leginkább az államfőt noszogatta, miközben Sulyok a Tisza összes törvényét aláírta, még azt az Alaptörvény-módosítást is, amely kizárja Orbán újabb miniszterelnöki szerepvállalását. Az elnök azonban ragaszkodik hivatalához, előbb a Velencei Bizottsághoz, majd az AB-hoz fordult, hogy értékeljék/értelmezzék a közjogi tisztségviselők leváltásnak alkotmányosságát. Utóbbival válságot idézett elő az AB-n, hét alkotmánybíró ugyanis kizáratta magát az ügyből, ami így – Polt szándékai ellenére – lekerült a testület napirendjéről.
Miközben a helyzet rendezése sürgető, az alapkérdés évek óta nem változott: lehetséges-e, és miként, jogállami keretek között leváltani a „hatályukat vesztett” vezetőket, vagy marad a hazai és az uniós alkotmányos elveknek aligha megfelelő jogalkotás? Talán ma választ kapunk a kérdésre – én az első megoldást pártolnám.