Tipikus tyúk-tojás probléma, hogy azért kell-e leváltani a kizárólag az előző rendszerhez, és annak névadójához lojális közjogi méltóságokat, mert rendszerváltás volt, vagy azért kellett rendszert váltani, jelentős részben éppen miattuk, mert anélkül (és velük) nem lehet az ország jogállami működését helyreállítani. Csak emlékeztetőül, hogy feledésbe ne merüljön: Polt Péter, aki most az alkotmánybíróság élén küzd önmaga és az Orbán-rezsim valamilyen szintű politikai túléléséért – vállvetve azzal a Hende Csabával, aki semmiféle jogtudósi előéletet nem tud felmutatni, tehát már csak emiatt sem lenne ott semmi keresnivalója –, legfőbb ügyészként minden fideszes és (Orbán) családi érintettségű ügyben hatékonyan szabotálta a vádhatóság munkáját. A minap azt találta mondani, hogy az AB tagjai semmilyen módon nem vonhatók felelősségre az alkotmánybíróként meghozott döntéseikért – ez talán igaz, de aligha vonatkozik a legfőbb ügyészként meghozott vagy éppen meg nem hozott döntésekre. Sulyok Tamás – miközben a kegyelmi ügy mentén a nemzet éppen kettéhasadt, a Fidesz szerencsétlenségére úgy, hogy létrejött ugyan a 80-20-as megosztás, de a volt kormánypárt rekedt a 20 százalékos térfélen – az egyértelmű alkotmányos előírások ellenére nem tartotta szükségesnek megjeleníteni a nemzet egységét, mert azzal mindenképpen szembefordult volna a kenyéradóival; a méltatlanság kimondására nehéz lenne ennél nyilvánvalóbb okot találni. Koltay András a médiahatóság élén (a rá vonatkozó jogi előírásokkal ellentétesen) nem egyszerűen elnézte, hanem tevőlegesen segítette a kormánypárti hír- és véleménymonopólium kialakítását; például az ország összes megyei lapjának egy kézbe kerülését, vagy azt a nyílt törvénysértést, hogy a magyar éterben csak fideszes hírszerkesztésű rádió szólhatott.
Sorolhatnánk még, de példának ennyi is elegendő. A fent nevezettek (és társaik) alkotmányt, törvényt, esküt, a józan ész és a demokrácia összes szabályát megszegve asszisztáltak egy gazdaságilag impotens, a szabadságjogokat és a politikai versenyt egyre radikálisabban korlátozó pártállam kiépítéséhez. Mindezt egyenként sokmilliós fizetésért (plusz szolgálati autó, titkárság, költségtérítés, fitness-welness-hapiness), úgy, hogy életük végéig a szintén sokmilliós nyugdíjukat is közpénzből fizetjük majd, holott nem végeztek mást, csak pártmunkát. Nem a leléptetésükhöz nehéz indokot találni, hanem ahhoz, hogy most, amikor a nemzet épp visszaszerzi a önrendelkezését (szuverenitásnak is mondhatnánk, ha nem lenne a fogalom annyira lejáratva) tőlük, és azoktól, akiknek a hivatalukkal visszaélve átjátszották, miért is kellene őket továbbra is pozícióban tartani.
A huzavona tényleg méltatlan – nem hozzájuk, hanem a hazához –, de erről csak ők tehetnek: ahelyett, hogy végre tettek volna egy szolgálatot a nemzetnek, görcsösen ragaszkodnak a székükhöz és a megbízójukhoz, nem hagyva más lehetőséget a kormánytöbbségnek az alkotmánymódosításos elmozdításon kívül.
Lehetne persze személyre szabott alkotmányozást emlegetni, csak éppen – olyan emberekről lévén szó, akiknek a kinevezéséhez illetve bebetonozásához tényleg személyre szólóan kellett átírni a vonatkozó jogszabályokat, néha többször is – tovább tetézné a méltatlanságot. Tényleg akkor járna a legjobban mindenki, őket is beleértve, ha csendben távoznának. Pontosabban: mindenki, Orbán Viktoron kívül – csak hogy egyértelmű legyen, kinek is köszönhetjük ezt az egész áldatlan huzavonát.
Mint a mai kormányfői bejelentés nyomán látni fogjuk, a helyzetnek van alkotmányos megoldása – erre szolgál a kétharmados, alkotmányozó többség –, amit a Polt-féle alkotmánybíróság sem tud meggátolni: épp Orbánék írták bele az alaptörvényükbe, hogy annak módosításait az AB nem vizsgálhatja. Sulyok Tamás és Polt Péter tehát nyugállományba vonul, és sorban a többi pártszolgálatos is. Nincs itt semmi látnivaló: a témában a következő izgalmas kérdés az lesz, hogy sikerül-e a helyükre olyanokat találni, akik nem a Fideszen kívüli világ, hanem a mindenkori hatalom fékjei és ellensúlyai szeretnének lenni.