Bereczk Imola: Még egy réteg

Épp akkor érkezett az első látogató, amikor az idős teremőr is beesett az új szolgálati helyére. Az őr még kicsit lihegett, göcsörtös ujjaival átsimította ősz haját, megigazította frissen tisztíttatott egyenruháját, rajta a városi múzeum logójával. Nem reggelizett, örült, hogy nem késett. Tiszta szerencse, hogy a kevés nyugdíja mellé talált kiegészítő állást, még ha ilyen unalmasat is. Végigmérte a kiállítóterembe először még bizonytalanul nézelődő férfit. Hózentrógeres farmer, pecsétes ing, felemás zokni. Ideje lenne a múzeumokba is előírni az illendő öltözetet, dohogta, legalább ilyen módon tiszteljük a művészetet! Csodálkozott, hogy a ruhatárnál nem vették el a férfi hatalmas hátizsákját. Hiába, újabban a ruhatárban is léhűtők dolgoznak. Végül vállat vont. Mégiscsak kedd reggel van, alig lézengenek, legfeljebb jobban szemmel tartja az illetőt.
Eleinte nem is lett bonyodalom. A nadrágtartós csendben ült a támla nélküli műbőr padon, és úgy tűnt, a falakon sorakozó képeket figyeli. Oldalra billentette a fejét, megvakarta az állát, és elgondolkodott. Közben a plafonra tévedt a tekintete. Észrevette egy régi beázás nyomát. Fájdalmas arcot vágott. Hirtelen megrázkódott, és mintha ocsúdott volna, hol van, újra a festményekre fókuszált. Hosszan elidőzött mindegyiknél, hunyorított, hogy egy-egy kidolgozott részletet jobban megfigyeljen. Amint végzett az egyikkel, odébb csúszott a következőhöz. Aztán egynél ottragadt. Az alkotás központjában lévő magányos figurát vizsgálgatta. Majd felállt, felkapta a szemüvegét, és egészen közel lépett a képhez.
Jól emlékeztem, dörmögte félhangosan, és a fejét ingatta. Elővett egy rajzfüzetet. Nagy lendülettel lapozott benne, a papírok hangosan susogtak. Közben az őr a zakója belső zsebéből kihúzott egy müzliszeletet, óvatosan feltépte műanyag csomagolását, és lopva beleharapott. Amikor azonban egy festőállvány is előkerült, kezdte magát kényelmetlenül érezni. A csendes, eseménytelen napokat szerette, és ennek minden jel szerint búcsút inthetett. A furcsa szerzet ráadásul egy ötliteres, üres be­főt­tes­üveget is kihalászott a táskájából. A mosdó után érdeklődött, majd eltűnt a folyosó végén.
Az őr ekkor közelebb merészkedett a földön lévő eszközökhöz. Alig hitt a szemének. Úgy érezte, az édesség sem elég, az izgalmak miatt végképp leesett a vércukra, forgott vele a világ. Hát még, amikor az egyre inkább otthonosan mozgó férfi a csordultig teleeresztett üveggel egyensúlyozva visszatért, és végigcsöpögtette a parkettát. Ez a hülye klór az összes színt tönkreteszi, most várhatok, amíg leülepszik, dünnyögte maga elé. Az őr annyira megrökönyödött az arcátlanságán, hogy egyben nyelte le a szájában lévő falatot, és határozottan megindult, hogy intézkedjen.
A láthatóan nagy munkában lévő férfi azonban nem vett róla tudomást, a zsákjából egy összecsukható kempingasztalt ráncigált elő, és hangos nyikorgással kifeszítette alumíniumlábait. Sorban kerültek rá a további tárgyak, ecsetek, rongyok, meg egy lapos, fából készült tárolódoboz, ami hasonlított egy sakk- készlethez. Ebben a dobozkában azonban nem figurák, hanem festékek rejtőztek. A kis tubusokból kinyomott színkukacok hol magukban, hol más színekkel együtt alkottak meghatározhatatlan árnyalatot. Az őr még ki sem nyitotta a száját, amikor egy flakon is előkerült, aminek az alján gyanús folyadék lötyögött. Egy másodperc múlva már a terpentin jellegzetes szaga terjengett a levegőben.
– Mégis mit csinál? – förmedt rá az őr.
– Hogyhogy mit? Amit minden festő, festek.
Olyan magabiztossággal válaszolt, hogy az őr a szívéhez kapott.
– Mégis hogyan, van erre egyáltalán engedélye?
A festő egy ecsettel a kezében hadonászott.
– Ugye nem gondolja, hogy bárki csak úgy besétál az ajtón, és nekiáll festeni egy múzeumban? – Ez a válasz az őr számára is logikusnak tűnt.
Közben egyre több látogató szállingózott a terembe, a festő köré gyűltek, kíváncsian figyelték a jelenetet. Egy iskolai csoportot vezető tanárnő maga mellé vonta a gyerekeket, ujjongott, hogy egy igazi, élő művész performanszát láthatják, pedig nem is jelezték előre a pénztárnál. A lelkes fogadtatás még jobban elbizonytalanította az őrt. Lassan csend lett.
A festő előkapott egy cigarettát, és a füle mögé dugta.
– Segít koncentrálni – kacsintott. Összekulcsolta két kezét, majd nagy elánnal kifordította a tenyerét. Hangosan ropogtak az ízületei. Körözött néhányat a vállával, mély lélegzetet vett, és hosszan fújta ki a levegőt, mintha máris dohányzott volna. Micsoda primadonna, dohogott az őr. Ekkor azonban végleg elszabadult a pokol. A festő ugyanis a sokáig tanulmányozott műhöz lépett, és egy határozott mozdulattal leemelte a falról. Pár másodpercet mozdulatlanul várt, de nem indult be egyetlen riasztó sem.
– Sejtettem, hogy még erre se futja – morogta.
Csak az ujjai és a rongyos tornacipője látszódott a keret mögül. Semmit nem látott, ahogy cipekedett az állványhoz. Megcsúszott a víztócsán, amit a parketta repedései még nem nyeltek el, és majdnem a képre esett. Hangosan káromkodott, végül nagy nehezen visszanyerte az egyensúlyát.
– Atyaég, remélem, legalább biztosításuk van! – rebegte ima helyett.
Ráhelyezte a képet a háromlábú állványra.
– Kurva nehéz – sóhajtott, aztán megmerevedett.
A diákok már mozgolódtak. A festő úgy találta, hogy a kintről beszűrődő napsugár megcsillan a felületen, ezért egy gyereket elszalajtott, hogy csukja be a kiállítóterem nagy spalettáit. Ettől azonban túl sötét lett. A festő elbizonytalanodott, nem hozott magával bevilágítót. Néhányan előkapták a telefonjukat, és világítani kezdtek a mesternek. Az őr levegő után kapkodott. Csak az hiányzik, hogy vakuzzanak is, akkor aztán végképp búcsút mondhat a jó kis állásának.
Végre megfelelő fény állt a rendelkezésére, de a festő még mindig csak ácsorgott a kép előtt. Egy ideig nem történt semmi. Felkapta újra a vázlatait, hol azokat nézte, hol a festményt. Az őr lábujjhegyre állt, hogy ő is lássa a füzetet. A lapokon a festmény felnagyított részleteit vélte felfedezni. Már biztos volt benne, hogy itt nagy baj lesz. Végül győzött a kíváncsisága, és úgy döntött, az lesz a leghasznosabb, ha nem mozdul.
A festő az egyik vázlatot maga mellé tette, és egy hosszú ecsettel komótosan elkezdte összekeverni a festékeket: tengerkéket, ciánt és galambszürkét adagolt egymáshoz. Hol sötétített rajta, hol visszavilágosított kicsit, aztán újrakezdte. Hideg színt keresett, ami kihangsúlyozza a központi alak magányát. Amikor úgy érezte készen áll, húzott előbb egy vékonyabb, majd egy vastagabb csíkot a füzetlapra.
– Ez pocsék.
Jó néhány percbe telt, mire eltalálta az áhított árnyalatot. Ezután alaposan befestékezte az ecsetet, és az állványhoz lépett. Az őr majdnem elájult, a gyerekek felhördültek, néhányan fotóztak, a tanárnő tapsikolt örömében. A festő határozott mozdulatokkal ráfestett a kép közepén álló alakra. A mókusszőr sercegett a régi olajfestéken. Alig néhány mozdulatot tett, az újabb réteg máris belesimult a kompozícióba, és finom térhatást kölcsönözött a fő alaknak. A festő eltöprengett. Néhány perc elteltével késznek nyilvánította a munkát. Megemelte az immár átdolgozott művet, és óvatosan, hogy ne érjen a friss festékhez, visszaakasztotta a korábbi helyére.
– Mi a címe, bácsi? – kérdezte egy kislány.
– Tanácstalan angyal – válaszolta a festő.
Összesúgtak a háta mögött. Ez? Hol itt az angyal? Legyin­tettek. Volt, aki szelfizett a képpel, mások nevettek, értetlenkedtek, de senki nem foglalkozott már a művésszel. Az mindent gondosan összecsomagolt, felkapta a hátizsákját, és hazaindult.
Az őr aznap éjszaka rosszat álmodott. Másnap felmondott, és onnantól minden áldott nap, nyitástól zárásig ült mozdulatlanul a múzeumban, a kopott műbőr padon, és csak az átfestett képet bámulta.