Pályámat - ötven évvel ezelőtt - fejlődéskutatóként kezdtem. A függőség-iskola követőjeként a fejlődő országok legfőbb jellemzője, a gazdasági elmaradottság fő okának az egyoldalú függőséget és a világgazdasági környezettel szembeni sebezhetőséget tekintettem. A világgazdaságot természetesen a kölcsönös függések rendszere tartja fenn és mozgásban, de a világgazdaság perifériáját alkotó fejlődő országoknak a fejlett centrummal szembeni függése aszimmetrikus. A centrum működése határozza meg fejlődési lehetőségeiket (vagy éppen ezen lehetőségek hiányát), szemben a fejlett centrum országainak kiegyensúlyozott függési rendszerével.
Az aszimmetrikus függés és a külső sebezhetőség manapság ismét gyakran használt közgazdasági kategóriák – csak éppen nem a fejlődő, hanem a fejlett országokra használják, melyek sok tekintetben egyoldalúan függenek egy náluk kevésbé fejlett országtól: Kínától.
A mai globális ellátási láncokat a hatékonyság, nem pedig az ellenállóképesség jegyében építették fel, így azok geopolitikailag sebezhetőek. Ha egy cég valamit a leghatékonyabban, tehát a legkisebb költséggel állít elő, akkor mindenki attól akar vásárolni, így monopolhelyzetek alakulhatnak ki egyes speciális termékek esetében. Néhány japán mikrovezérlő és motorlégáramlás-érzékelő gyártó – ezek az autógyártás apró, de alapvető alkatrészei – dominanciája azt jelentette, hogy amikor 2011-ben hatalmas földrengés és cunami sújtotta Japánt, a globális autóipar meredeken visszaesett. Eközben egyetlen holland vállalat, az ASML gyártja az összes extrém ultraibolya litográfiai berendezést, amelyek a legfejlettebb félvezetők gyártásához szükségesek. Mindössze két vállalat, a tajvani TSMC és a dél-koreai Samsung rendelkezik a 2 nanométeres félvezetők gyártásának képességével, amelyek elengedhetetlenek a mesterséges intelligenciákat tápláló adatközpontok gyártásához.
Kína a nélkülözhetetlen alkatrész és részegység szállítóvá vált. Ha a XIX. században Anglia volt a világ ipari műhelye, akkor a XXI. században egyértelműen Kína tölti be ezt a szerepet. Kína manapság a világexport fő hajtóereje, és egyre inkább a „gyár a gyáraknak” szerepre támaszkodik: a feltörekvő gazdaságokban a működő gépek és berendezések legfőbb alkatrész beszállítója.
A kínai gyártású ipari input értéke több mint 175 milliárd dollárral nőtt 2025-ben, amit a köztes termékek, például a chipek vagy az okostelefon alkatrészek exportja húzott, ami 9 százalékkal nőtt – kétszer olyan gyorsan, mint Kína összexportja. A magas kőolajárak nyilvánvalóan fellendíthetik a globális keresletet Kína „három új terméke” iránt – ezek az elektromos járművek, a lítium-ion akkumulátorok és a napelemek. Mindhárom ágazat domináns gyártója Kína, a globális kapacitás legalább 70 százalékát adja ezekben az ágazatokban.
A „zöld energia” termelése terén Kína hegemóniája teljesnek mondható: az összes üzembe helyezett szélturbina háromnegyedét Kína szállította az elmúlt években, a napkollektorok terén még nagyobb, 90 százalékot meghaladó a kínai termelési dominancia. Kína jelentős nyersanyag exportőr is, a sokat emlegetett ritkaföldfémeken túl a vasérc és bauxit globális piacának is jelentős szereplője.
Kínát immár évtizedek óta kritikák érik a gyenge nemzeti valuta miatt, ami olcsóbbá teszi a kínai árukat a globális piacokon. Kína exportkényszere azonban nem monetáris eredetű, gazdasági modelljében a jövedelemszinthez képest alacsony belső fogyasztás és az így keletkező hatalmas megtakarítás exporttöbbletet eredményez. Hasonló kritikákat kap Kína az áttekinthetetlen állami támogatások miatt is.
Mindkét kritika lehet jogos, de önmagukban nem nyújtanak magyarázatot a látványos exportsikerekre. Kína ugyanis hatékonyan támaszkodik hatalmas belső piacára: amellett, hogy csaknem mindenben képes az önellátásra, piaca olyan méretgazdaságossági előnyöket tesz lehetővé, amivel a világgazdaság egyetlen szereplője sem képes versenyezni. Ezek a méretgazdaságossági előnyök nem korlátozódnak a nyersanyagokra és az alacsony feldolgozottsági fokú, így alacsony hozzáadott értéktartalmú feldolgozóipari alkatrészekre és részegységekre. Az Apple vezérigazgatója nyilatkozta: „az USA-ban gond lehet 120-150 szoftver mérnököt találni egy új projektre. Ha a projektet Kínában akarjuk megvalósítani, rendelkezésre áll ezer mérnök, akik közül választhatunk.”
A kínai beszállítók beépülése a globális ellátási láncokba több mint három évtizede kezdődött, s azóta – legalábbis a 2010-es évek végéig – folyamatosan erősödött. Nem tudni, hogy a kínai vezetés mikor döbbent rá ennek stratégiai jelentőségére, de Kína globális logisztikai terjeszkedése alighanem ennek következtében, ennek támogatására (is) jött létre. A kínai cégek jelenleg több mint 130 Kínán kívüli kikötőben működnek vagy rendelkeznek pénzügyi érdekeltséggel, és 80 milliárd dollárt költöttek külföldi kikötőépítésre.
Kína tengerentúli kikötőinek több mint egyharmada tengeri „fojtópontok” közelében található, beleértve a Malaka-szorost, a Hormuzi-szorost és a Szuezi-csatornát, így nélkülözhetetlenek a stratégiai területeken. Még a nem kínai tulajdonban lévő kikötőkben is mélyen beágyazódnak a kínai cégek a kikötői ellátási láncokba: egy kínai cég gyártja a hajó-part daruk több mint 70 százalékát - ezek a nagy és többnyire automatizált berendezések konténereket raknak ki és be. Kínai vállalatok készítik az áruk mozgatásához használt szállítókonténerek 95 százalékát is.
A fejlett világ rádöbbent függőségére és sebezhetőségére, és megpróbál szembeszállni a kínai exportoffenzívával. Egyre erősebb konszenzus alakul ki arról, hogy a fenyegetés felülmúlja a megtorlással kapcsolatos aggodalmakat. „Mindenképpen költséges lesz Kínával szembenézni, de minél tovább várunk, annál drágább lesz” – nyilatkozta egy német ipari vezető.
Az EU első lehetősége a meglévő kereskedelemvédelmi eszközök erőteljesebb alkalmazása, elsősorban a szubvencióellenes és dömpingellenes eszközök gondos, eseti alkalmazásával. Egy második lehetőség az importnövekedés elleni erősebb akadályok kiépítése. Az EU tisztviselői régóta beszélnek egy „túlkapacitási eszközről”, amelyet akkor alkalmaznának, ha az országok egy adott termékből többet termelnek, mint amennyi gazdaságilag indokolható. A koncepció azonban nehezen meghatározható és alkalmazható. Egy harmadik lehetőség az, hogy a kereskedelmi védintézkedéseket aktív iparpolitikával egészítik ki.
Az USA egy év alatt kétszer is kiprovokálta, hogy a világ láthassa sebezhetőégét: 2025-ben a brutális vámokra válaszul Kína megtiltotta a ritkaföldfémek és azok származékainak Amerikába irányuló exportját – és az USA visszakozott. 2026-ban pedig Irán lezárta a Hormuzi-szorost – és az USA olyan egyezményre kényszerült, ami semmivel sem teremt jobb helyzetet a számára, mint amilyen az előtt a háború előtt volt, amit kirobbantott. Hiába az USA a világ legfejlettebb és legerősebb gazdasága, megvannak a maga függő és sebezhető pontjai. Ezek azok a „fojtópontok”, amelyeket megragadva egy gyengébbnek tartott fél is meghátrálásra kényszerítheti.
A globális értékláncok mai rendszere három-négy évtized alatt alakult ki. Legfőbb rendező elve a hatékonyság volt, ami javította a termékek és szolgáltatások minőségét és növelte a vállalatok jövedelmezőségét. A globális értékláncok drasztikus átrendeződése nemcsak növeli az árakat és csökkenti a profitokat, de aligha lehet sokkal rövidebb folyamat, mint a kiépülésük volt.
A szerző közgazdász.