Néha úgy éreztem, hogy elfáradtam, önismétlővé váltam, végképp elkerültek a jobb mondatok, már nincsenek igazi témáim, egyre több vízből főzöm a híg levest. Aztán a szerencse mindig elém sodort valamit, mert azt nagyon is megtanultam ezen időszak alatt, hogy az életnek nevezett szürke hétköznapok sora messze nem olyan monokróm, ha néha más szemszögből (például egy tárcaíróéból) vizsgáljuk. Kicsit olyan volt, mintha hétről hétre én is felálltam volna a katedrára, mint az angol irodalom feledhetetlen tanára, Keating professzor a Holt költők társaságában, hogy szemügyre vegyem a családomat és magamat. Így tudtam témává gyúrni örömeinket és fájdalmainkat, sikereinket és kudarcainkat, unalmas óráinkat és felhőtlen szórakozásainkat, hátha más is talál ezekben magának valami kapaszkodót. Miért ne lehetne előremutató egy fogfájás vagy egy eltört paradicsomszósz egy francia boltban?
Amúgy az is kész mázli, hogy így alakult. Azt hiszem, rajtam kívül már senki sem emlékszik arra, hogy a felkérés után eleinte egyszer-kétszer még fikciós tárcákkal próbálkoztam, kis novellamorzsákkal, ám a szerkesztőm szólt, hogy ez nem az igazi, mi lenne, ha egyszerűen arról írnék, ami velem, velünk történik? (Igaza volt, fikciós történetekkel egy vagy két évig húztam volna: a képzelet jóval fáradékonyabb, mint a valóság.) Szeretném hát egy kicsit őt is, Simon Zoltánt iderángatni, mert az ő láthatatlan munkája, biztatásai, visszajelzései, finom terelgetése (hja, kérem, a szerzői lélek érzékeny, akár a foszladozó vászon) is sokat tett ahhoz, hogy ezek a családi kétpercesek úgy szólaljanak meg, ahogy. És persze az előolvasó nejem; Dusi, aki gyerekkorában ontotta a megírni valót; Mirci, az elpusztíthatatlan macska, aki mégis, ezeken a hasábokon intett búcsút minden földi jónak; majd Bella, az új négylábú jövevény, aki most is kissé csodálkozva bámul a kanapéról.
A tárcák, úgy vélem, elérték azt, amit írás csak elérhet: családtaggá emelték másoknál is ezeket a hús-vér „hősöket”, ahogy családtaggá vált nálunk az olvasó is.
Aki olykor figyelmeztetett a tévedéseimre és elírásaimra, olykor csak az olvasás örömét osztotta meg, és elnézte, ha valamelyik jelentés laposabbra sikerült, ahogy életlenebb fotók is vannak a családi albumban. De itt volt észrevétlenül is, letelepedett a szobámba szerda délelőttönként, amikor a bekészített témával (vagy épp kapkodva, ha felborult a rend) leültem a laptop elé, és türelmesen (olykor frusztrálóan) várt. Ő volt az én titkos felhajtóerőm, szolgám és uralkodóm, és én szerettem vele diskurálni, együtt hallgatni vagy épp vitázni vele, ha az istennek sem akart összejönni az első bekezdés vagy az utolsó mondat. Köszönet illeti őt is a jelenlétéért. Ezért a súlyos, máskor oly könnyed támogatásért, amely nélkül minden író csak puszta póz és jelmez.
Búcsúzom tehát, de egy kicsit mégis abban bízom, hogy olyan lesz ez, mint az LGT búcsúkoncertjei (én legalább hárman csápoltam az évtizedek során): az utolsó pillanatban majd történik valami, kisebbfajta csoda, ami megmenti a lapot, és vele azt a kis sarkot, ahová ezek a szövegek bekuckózhattak. Ahogy az LGT-t is színpadra csábította újra és újra a zenélés vágya és a közönségből áradó, szinte már követelőző szeretet, úgy itt sem széled teljesen szét az újságírók és olvasók cinkos társasága, még ha most minden ez ellen dolgozik is. Lehet, hogy a haladó gondolkodásúak számára a kinyomtatott napilap szinte már Noé korabeli termék, lesajnált jelenléte nélkül másként zakatol majd a társadalom gépezete. Jelen pillanatban viszont tényleg úgy tűnik, hogy nyomtatott politikai napilap nélkül marad az ország. Ez Ausztriában elképzelhetetlen lenne, pedig a folyamatok itt is hasonlóak, valahogy mégis jobban megbecsülik a hagyományaikat, a nem annyira látványos alkatrészeket a demokrácia mindennapos működésében.
De nem papolni szeretnék, főként nem az utolsó bekezdésben. Inkább előveszem az Aranyalbumot, hogy hangosan szóljon a Miénk itt a tér, mert tényleg a miénk itt minden: a szavak és a hírek, az értelmezésre váró holnapok és az érzelmekkel teli jelzők. Most már csak egy jó utolsó mondat kellene, egy olyan arrivedercis, önfeledt viszlát, vagy valami keményebb, macsósabb, ahogy csak Schwarzenegger tudta eldörmögni a Terminátor 2. fináléjában a Hasta la vista, babyt. Vagy lehetne transzcendentális és jól idézhető, ahogy Kosztolányi döbben rá a Hajnali részegség zárlatában, hogy „mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam”. Nem erőltetem, mert túl sok minden jut eszembe, inkább csak idehúzom magam mellé egy láthatatlan csoportképre a szereplőket: az olvasók szeme előtt felnőtt Duskát, a most is mókát sejtő Bellát, a nejemet és jómagamat, és arra kérem az olvasót, hogy képzelje el, amint integetünk. Ha szomorkásan is, de mosolyogva, mert belepréseltük magunkat a szavakba, ebbe a múltba vesző jövőbe. Ami nem, nem illanhat csak úgy el.
