Az előfizetéses lap költségesebb jószág, mint amit a standokon árulnak, mert házhoz kell vinni (és a házhoz vitt tej, kenyér vagy parizer is drágább, mint amit a boltban veszünk). Ki kell szállítani adott esetben a távoli faluba is, akkor is, ha az egész településen csak egyetlen előfizető él.
A magyar print- (és egyéb) médiában az utóbbi 16 évben minden volt, csak piac nem.
Napilappiaci ökölszabály, hogy a teljes vételárban egyharmadnyi a nyomda, egyharmadnyi a terjesztés, és a maradék egyharmadon osztozkodik mindenki más, az újságírót, az áramszolgáltatót meg az adóhivatalt is beleértve. Vagyis semmi túlzás nincs benne, hogy a Népszava nagyjából annyit fizethet a terjesztésért a fideszes hátterű, monopolhelyzetű Mediaworksnek (amely cég a Magyar Nemzet kiadója, nyomdája és terjesztője is egyben), mint amennyibe a 185 forintért árult előfizetéses Magyar Nemzet kerül tokkal-vonóval-gyantával. És azt is túlzás nélkül állíthatjuk, hogy azok a „népszavás” állami hirdetési pénzek, amelyek gyakorlatilag a Népszava kasszájának érintése nélkül mentek a kormánytól egyenesen a Mediaworkshöz, valójában nem a Népszavát, hanem a Fidesz sajtóbirodalmát finanszírozták – például azt, hogy a Magyar Nemzet olcsón juthasson el a saját (a Népszaváénál lényegesen kisebb számú) előfizetőjéhez.
A volt kormánypárt gondoskodott róla, hogy ne legyen: a 2010-es hatalomra jutáskor az elsők között elfogadott médiaszabályozással, a tényleges tevékenységét tekintve a Fidesz cenzúra- és propagandahivatalaként működő médiahatósággal, a sajtóügyekben mindig csendre intett versenyhivatallal meg a döntően a sajátjaiknak szánt, bődületes mennyiségű állami hirdetéssel. Utóbbi az elmúlt években már a hirdetési torta nagyobbik fele volt: az egyik pillanatról a másikra történő eltűnése akkor is zavarokat okozna, ha egy egyébként működő piacon történne – de piac, mint mondtuk, nincs; most kellene újjáépíteni. Amit működni vagy inkább aratni látunk, az azonban mégis a piac láthatatlan keze – igaz, a kaszát ugyanazok tették bele, akik korábban a hirdetési mannát szórták.
A kormányfüggetlen printsajtóban 16 éven át tilos volt hirdetni (és az online-ban sem volt kockázatmentes) – talán megkockáztathatjuk: a hirdetők nem egyik napról a másikra fognak most visszatérni.
Az egészséges sajtópiaci működéshez először is időre lenne szükség – amit nem mindenki fog megérni –, másodszor pedig a monopóliumok lebontására – és itt most nemcsak Mészárosék monopóliumaira gondolunk, hanem a Google, a Facebook, a YouTube stb. hirdetés- és olvasóeltüntető praktikáira is; utóbbiak jelentős részben a valódi, szerkesztett média tartalmaiból élnek, de csak alig vagy egyáltalán nem fizetnek érte.
Az átmenetet, illetve a valószínűleg a jövőben is oligarchikus-oligopolisztikus piacon történő túlélést segíthetné a Sajtóalap – nem elsősorban az újságírók és a médiacégek, hanem (a közösség szempontjából) a közéleti nyilvánosság érdekében.
Magyarország – úgy-ahogy – túlélte a Fideszt. A tét most szó szerint az, hogy a szeriőz magyar sajtó is túléli-e.