A zászlónak tulajdonított rettenethez képest jó eséllyel könnyebben azonosul majd mondjuk a szintén ijesztő bizonytalan testképpel, na meg a társadalmi elvárásokkal nagycsaládról, biztos anyagi háttérről, kifogástalanul betöltött férfi-női szerepekkel. Pláne, ha mindehhez először is képes felidézni, milyen volt az óvodában megtanulni megfelelően viselkedni (pont, ahogyan mások mondják), milyen volt megérteni, miért lesz rossz vége, ha valaki „kicsit fiúsabb”, „kicsit lányosabb”. Aztán remélni, úgy majd egyszerűbb lesz eldönteni, mindezeken felül kitől kell félni majd egy kicsit jobban: szülőtől vagy tanítótól. Esetleg eszébe juthat az első bénázás, mikor úgy izgalmas várni valakivel a találkozást, hogy még szava sincs rá. Hogy aztán később, kicsit idősebben, hogyan furakodnak be kéretlenül olyan szavak a szókincsbe, mint buzilobbi vagy genderőrület – merőben másképp, mint ahogyan mondjuk Nádasdy Ádám, Nádas Péter, Oscar Wilde vagy Bret Easton Ellis beszélt róluk.
Mindehhez még az Erzsébet hídra sem fontos kimenni, a Budapest Pride előtt egy nappal elég volt a Klauzál téri Kult7 Galériáig. A Távoli Fény Laboratórium összművészeti műhely Első Hangon című programja keretében igaz történeteket gyűjtött össze, melyet színészek segítségével, felolvasás és a képző- és előadóművészetet ötvöző közösségi performansz keretében hallhatott a közönség (többek között a fenti, sokak számára nem is annyira ismeretlen félelmekről). A módszer nem véletlen: a helyszínen a program egyik szervezője, Gleason-Nagy Natália elmondta, a forgatókönyvet Amerikában kísérletezte ki, de azt szükségszerűen a magyar közönséghez igazította. Az eredeti elképzelés szerint a megírt monológokat maguk a szerzők – nevezetesen az érintettek – adnák elő, de ahogyan Gleason-Nagy fogalmazott, idehaza ebben „láthatóan még lassabb tempóban kell haladni”.
