A múlt héten egy nagyon gazdag családnál kezdtem el melózni. A hölgy elmondta, mi lenne a feladat, sövény és kert rendben tartása. Boldogan nézi az eget, hogy milyen szépen süt a nap. Van vagy harminc fok, pont úgy érzem magam, mint pár hete Katalóniában, és ettől szinte pánikrohamot kapok. Mondom a nőnek, hogy esetleg nem abnormális-e az, hogy Skóciában ilyen hőfokot érzünk a bőrünkön. Nevetve válaszol, hogy a férje Rijádban tárgyal ma, ott ötven fok van, meg amúgy is mindjárt jön az eső, ez a nap pedig kellemes. Beszélgetünk erről egy kicsit, de aztán látom, már untatom, jógáról jött éppen, és siet tovább valami fontos üzleti megbeszélésre. Berohan a klimatizált nagypolgári házba, egy méregdrága kutya csahol körülötte. A hölgy igen ápolt, kocsija elektromos.
Kérdezem a munkást, a sofőrt, a vak nyugdíjast, az albérlőt, de mintha süketeknek beszélnék, és azt hiszem, van is rá válaszom, hogy miért nem tudom megértetni velük, életünk utolsó éveit éljük abban a formában, amit mi komfortosnak vélünk, amiben szocializálódtunk és amit normálisnak tartunk. Azt gondolom, azért nem értik az emberek, miben is vagyunk, mert a nagy többségük olyan kevés időt tölt a természetben, legyen az csak akár a kertje vagy egy park, hogy nem is emlékszik arra, mi is a normális időjárás. Az emberek egyszerűen nem ismerik a természetet. Nem a vadlibák vándorlására gondolok, vagy esetleg a korallzátony működési elveire, hanem azt sem értik, hogy mi a szúnyogok szerepe, mi az esőé és miért is van dagály? Ezért van az, hogy még a mostani kaotikus időszakban is rossz idővel jelzik az esős, ködös napokat, bosszankodnak a vérszívókon, fennhangon kárognak, hogy ezeket miért nem lehet véglegesen kiirtani. Elvesztettük a kapcsolatot. Pár ezer éve még az erdő rendes részei voltunk, de akár szüleim gyerekkorát is említhetném, mikor mezítláb jártak sokan, a konyhában tapasztott sár volt a talpuk alatt, nem létezett a műanyag és gyakorlatilag mindenki bioételt evett, hiszen nem is volt más.
Ahogy kérdezgettem az embereket, arra jöttem rá, hogy lehetetlen megváltoztatnunk az emberiséget, mert olyan szakadék tátong köztünk és a természet között, ami áthidalhatatlan.
A másik probléma, hogy igazából a természet mint olyan is eltűnőben van. Már nem a természet létezik és ebben sok sok ember valahol az erdő mentén, tisztásokon, izolált helyeken, hanem már szinte csak lakott régiók vannak, főleg ha Európát nézzük. Ember, ember, ember mindenhol. Azt hiszen a középiskolában tanultam, hogy Hollandia mintegy 12 százaléka le van betonozva, és ez már 35 éve volt, vélhetően az arány romlott némileg.
Megyek kocsival Egerben, hazajöttem végre megnézni az országot a választások után. Tényleg jobb a hangulat, bárhová megyek, mindenki ölelget meg köszönget, azonban én igazából csak a felhőtlen eget bámulom, akár látens üzemmódban is, meg az Eger patak kétségbeejtő szintjét.
Van nekem egy cimborám kamaszkoromból, ott lakik az Egri út mellett. A kert mellett fut egy kis patakocska, amely az Eger patakba folyik, talán 300 méterre a barátom házától. Álldogálunk a kerítésnél és nézzük a hódot. A hód, alig öt méterre építget tőlünk, teljesen negligálja a csapatunkat. Nem hangoskodunk, de azt sem mondhatom, hogy Fekete István regényeit idéző magasles-feelingben cserkelünk.
Láthatóan nincs tudatában az állat, hogy pár éve még szigorúan védett, veszélyeztetett faj volt. Azt hiszem, egy patkány óvatosabb lenne velünk, de talán egy házi liba is.
