A francia baloldal mindmáig a Népfront időszakára hivatkozik legszívesebben. A nosztalgia nem is annyira a radikálisok, szocialisták és kommunisták 1936-os választási győzelemének szól, sokkal inkább a Népfront szociális vívmányainak, valamint annak az erőteljes sztrájkmozgalomnak és számtalan tömegdemonstrációnak, amely ezeket a vívmányokat lehetővé tette. Ez a viszonylag rövid, alig kétéves történelmi epizód azóta is eleven a franciák kollektív emlékezetében.
Jellemző a felfokozott reményekre, hogy már a tavaszi törvényhozási választások 1936. április 26-án megtartott első fordulójában is rendkívül magas, több mint 80 százalékos volt a részvétel. A május 3-án megtartott második fordulóban, hála a visszalépéseknek, a hárompárti baloldali összefogás 376 képviselői hellyel komoly győzelmet aratott a több pártból álló jobboldal felett, amely mindössze 222 képviselői helyet tud szerezni. A Radikális Párt ugyan nem szerepelt valami fényesen (mindössze 115 képviselőt küldhetett a testületbe), ezt azonban ellensúlyozta a szocialista SFIO (Section française de l’Internationale ouvrière), illetve a kommunista párt sikere (míg az előbbinek 146, az utóbbinak 72 képviselőhely jutott az új parlamentben). Mivel a Képviselőházban az SFIO-nak lett a legnagyobb frakciója, Albert Lebrun köztársasági elnök – először a III. Köztársaság történetében – egy szocialista politikust, az SFIO-t vezető Léon Blumot bízott meg a kormányalakítással.
Léon Blum (1872–1950) egészen különleges személyisége a francia baloldal történetének. Szerény, visszafogott, sokoldalúan művelt, morálisan érzékeny személyiség volt, sokkal inkább amatőr, mint államférfi. Annyi bizonyos, hogy össze se lehet hasonlítani a vége felé közeledő III. Köztársaság rafinált, minden hájjal megkent politikusaival. Minden politikai ambíció híján, Blum inkább az események hullámain sodródott a politika élvonalába. Bár egyesek óvatos reformistának, mások – miként a moszkovita kommunisták – „osztályárulónak” állítják be, megrögzött idealista és a legalitáshoz körömszakadtáig ragaszkodó antikapitalista volt. Bár a Mitterrand-féle baloldal a nagy elődöt látta benne, Léon Blum hitelesebb, őszintébb politikus volt Miterrand-nál, és távol állt tőle az utóbbira jellemző machiavellista hataloméhség. Komolyan hitt abban, hogy a modern társadalomban a proletariátus az egyetlen szervező erő, annál is inkább, mivel a kapitalista nagyburzsoázia az általa újra meg újra előidézett káosszal végső soron lerombolja a társadalmat.
Léon Blum – nyilván az egész országra kiterjedő sztrájkmozgalomra utalva – a háború alatt úgy emlékezett vissza, hogy 1936-ban „csaknem forradalmi” volt a helyzet Franciaországban. A hetvenes évekig a korszak történészei is ezt a nézetet vallották. Bár kétségtelenül nagy volt az elégedetlenség, forradalmi helyzetről mégsem beszélhetünk. A sztrájkmozgalmak semmi mást nem tűztek ki célul a munkafeltételekkel kapcsolatos követeléseken, meg a béremelésen kívül. Ráadásul nem volt semmi düh, semmi indulat a tömegdemonstrációkban. Kizárólag a trockista szélsőbal érezhette úgy (szemben a kommunista párt álláspontjával), hogy „minden lehetséges”. A sztrájkok részvevőit, akik örültek, hogy visszakapták emberi méltóságukat, jókedv, derű, karneváli vidámság jellemezte, nekik kollektív örömünnep volt a munkabeszüntetés, nem pedig forradalom. Ami a szociális és gazdasági struktúrák szükséges reformját illeti, azt nagyvonalúan rábízták a kormányra.
***
A baloldal választási győzelmével párhuzamosan egymást érték a több százezres tüntetések, felvonulások és tömeggyűlések vidéken és a francia fővárosban. A tömegek éreztetni akarják jelenlétüket, és persze az igényt is, hogy hatni akarnak a politika alakulására. A tüntetéseknek – főleg az 1934. február 6-i szélsőjobboldali zavargás után (Egy zavargás és következményei, Szép Szó, 2024. február 25.) – a gazdasági válság mellett a „fasiszta” hatalomátvételtől való félelem volt a kiváltó oka. A baloldalnak a Léon Blum bántalmazása ellen tiltakozó 1936. február 12-i csaknem egymilliós tömegtüntetéstől kezdve sikerült tartósan visszafoglalnia az utcákat. A megmozdulásoknak két céljuk volt: megmutatni a szélsőjobbnak a baloldali összefogás rendkívüli erejét, meg az is, hogy a baloldal fenntartsa a lelkesedést, és hogy a közös remény még jobban összekovácsolja a belső és külső „fasizmus” ellen tiltakozó tömegeket. A baloldali részvevőket korántsem a kapitalizmus megdöntésének szándéka fűti, egyszerűen jól érzik magukat a velük egy véleményen levők társaságában.
Amikor Léon Blum miniszterelnök 1936 június 6-án összeállította kormányát, soha nem látott sztrájkmozgalommal kellett szembenéznie. Országszerte nem kevesebb mint 12.000 munkabeszüntetés bénította meg a gazdaságot, ebből 9.000 gyárfoglalással kapcsolódott össze.
Az eleinte szórványos sztrájkok rövid idő alatt az egész országra kiterjedtek. Növelte a munkavállalók elégedetlenségét, hogy országszerte mindenkit elbocsájtottak, aki otthon maradt május elsején (ami akkor még nem volt munkaszüneti nap). Legtöbb helyszínen spontán sztrájkról volt szó: gyakran olyan munkahelyeken szüntették be a munkát, ahol nem is volt szakszervezet. Új jelenségnek számított, hogy a sztrájkolók nem magukba roskadtan, komor ábrázattal meredtek maguk elé – a munkabeszüntetéseket jókedv, derű, vidám poharazgatás jellemezte; az sem volt ritkaság, hogy sok pár harmonikaszóra táncra perdült a gyár udvarán.
Léon Blum a sztrájkmozgalom nélkül is boldogan kormányzott volna, de ha egyszer így alakultak a dolgok, vállalta a helyzetet. Június 7-re a Matignon-palotába hívta a munkáltatók meg a CGT szakszervezeti mozgalom képviselőit, és nagy nehezen sikerült is a „szociális partnerekkel” egyezségre jutnia: a munkahelyeken bevezették a kollektív szerződés rendszerét, törvénybe iktatták a szakszervezeti szabadságot, növelték a munkabéreket, és a munkaadók megígérték, hogy tartózkodnak a sztrájk megtorlásától. A sztrájkok azonban – megegyezés ide vagy oda – sok helyen folytatódtak. Ekkor mondta a kommunista Maurice Thorez (kijelentésből azóta szállóige lett Franciaországban): „Egy sztrájkot tudni is kell befejezni…”
A „Matignoni megegyezést” számos törvény követte. Ezek a szociális intézkedések alkotják a Népfront legemlékezetesebb örökségét. A jóváhagyott intézkedések sorában a negyvenórás munkahét, valamint a fizetett szabadság a legfontosabb. A negyvenórás munkahét nemcsak több szabadidőt biztosított a munkavállalóknak, a munkanélküliséget is csökkentette. A Népfront legnagyobb vívmánya azonban, semmi kétség, a kéthetes fizetett szabadság volt. Hála az irodalomnak meg a mozinak, az első fizetett szabadság 1936 nyarán az egyik leglátványosabb eseménye és sokat idézett emléke a Népfront időszakának. Ez volt az első alkalom, hogy a munkások elhagyhatták a szürke peremvárosokat, és láthatták – sokan először az életben – a tengert. Tangóharmonika a gyárudvaron, a népi turizmus kezdetei, a nyári táborokban énekelve masírozó gyerekek – rengeteg korabeli fotó őrzi ezeknek a boldog pillanatoknak az emlékét.
***
A Blum-kormánynak a reformokon kívül voltak más érdemei is. Nemcsak politikai alternatívát kínált; ahogy a politikát felfogta, az is újdonság volt. Az eredetiség már a kormány felállításán is meglátszott. A tárcák kiosztását addig a parlamenti egyensúly tiszteletben tartása határozta meg. Léon Blum szakított ezzel a gyakorlattal. Legelőször is úgy, hogy – tradíció ide vagy oda – nem vállalt miniszteri tárcát a miniszterelnöki megbízatás mellett. Figyelemreméltó az is, hogy új (korábban nem létező) minisztériumokat hozott létre (ilyen volt például a nemzetgazdaság, vagy a sport és szabadidő minisztériuma). Végül, ő volt az első francia miniszterelnök, aki szembefordulva azzal a szemlélettel, amely a szavazati joggal akkor még nem rendelkező nőket teljesen kizárta a politikából, nőket is bevont a kormányzásba. Így adott helyettes államtitkári megbízást három hölgynek: Cécile Brunschvicg a közoktatás, Irène Joliot-Curie a tudományos kutatás, Suzanne Lacore pedig a gyermekvédelem szakterületét kapta meg.
***
A Népfrontot övező mítosz elrejti, mi is volt az oka a baloldali koalíciós kormány viszonylag gyorsan bekövetkező kudarcának. Pedig a Blum-kormány mindent megtett, hogy – dacolva az akkor „fasisztának” nevezett szélsőjobb sorozatos támadásával – egy táborban tartsa a köztársasági rendszer és a demokratikus parlamentarizmus híveit. Az 1936. június 18-i és 23-i kormányrendelettel feloszlatták ugyan a szélsőjobboldali ligákat, ám nem sokkal ezután ezek a szervezetek, mint például a La Rocque ezredes által vezetett Croix-de-Feu, legális párttá alakultak. De a polgárháborús hangulatot nem is ezek a csoportosulások, sokkal inkább a szélsőjobboldali értelmiségiek és publicisták tartották fenn, miként a Léon Blum meggyilkolására nyíltan uszító és ezért börtönbüntetésre ítélt Charles Maurras (aki előtt 1938-ban az akkortájt erősen jobboldali Francia Akadémia ettől függetlenül szélesre tárta kapuit).
De a Népfront választási szövetsége nem a szélsőjobb, nem is a fel-fellángoló sztrájkok miatt esett szét, és az általa szorgalmazott reformok sem játszottak különösebb szerepet a kudarcában (a társadalom radikális átalakításáról pedig nem is volt szó választási programjában). A Népfont – részben legalábbis – a baloldalinak baloldali, de mind a szocialistáktól, mind a kommunistáktól távol álló Radikális Párt miatt bukott meg. Míg a kommunisták nagyjából tiszteletben tartották a szocialistákkal kötött szövetséget, a Radikális Párt jobboldala 1937 júniusában kihátrált a koalícióból. A vidéket meg a kispolgárságot képviselő Radikális Párt ugyanis a mérleg nyelveként hol balra, hol jobbra „lengett ki” a harmincas években. Egyszerre lévén baloldali és jobboldali, egyszerre lévén ellenfele a nagytőkének meg a marxizmusra hivatkozó baloldali pártoknak, se a baloldallal, se a jobboldallal nem tudott tartós szövetséget létrehozni.
De a kudarcnak nem a Radikális Párt lassú jobbratolódása volt az egyetlen oka. A Blum vezette Népfront-kormány ugyanis a megszavazott reformok mellett a végrehajtó hatalom meg a törvényhozó hatalom megreformálására is törekedett. Igyekezett nagyobb szerepet adni a politikai pártoknak, mégpedig annak érdekében, hogy a kormány ne legyen teljesen kiszolgáltatva a képviselők kénye-kedvének. Ez volt az első bátortalan kísérlet arra – amit csak a de Gaulle-féle 1958-as alkotmányos reformnak sikerült tető alá hoznia –, hogy a III. Köztársaság első évtizedeinek „liberális parlamentarizmusát” a politikai pártoknak nagyobb szerepet biztosító „irányított parlamentarizmussá” alakítsák. A Népfront-kormány bukásával, sajnos, ez a félénk kísérlet is kudarcot vallott. A képviselők ugyanis, akik mereven ragaszkodtak autonómiájukhoz, határozottan elutasították a kormányhoz való hűségnek, meg a „pártok demokráciájának” a politikai koncepcióját, és ebben az elutasításban szintén a radikálisok jártak az élen.
***
1940 júniusában a német megszállók Párizsban módszeresen összegyűjtötték a minisztériumokban és levéltárakban a kormányzati dokumentumokat, és az anyagot, a Népfront archívumával együtt, Dél-Németországba, illetve cseh területekre szállították. Itt találtak rájuk 1945 után a szovjet hatóságok, akik az iratokat végül a KGB őrizetére bízták. A francia kommunista párt azonban a hetvenes évektől megpróbálta, ha nem is visszaszerezni, legalább lemásolni a Népfronttal kapcsolatos iratokat, míg végül, már a Szovjetunió szétesése után, az egész anyag vissza nem került Franciaországba.
Ezeknek a dokumentumoknak a feldolgozása máig nem fejeződött be. Ezért mondhatjuk, hogy a Népfront története még ma, a XXI. század harmadik évtizedében sincs lezárva. De nemcsak abban az értelemben nincs, hogy a visszaszolgáltatott dokumentumok még tartogathatnak meglepetéseket; abban az értelemben is lezáratlan, nyitott eseménnyel van dolgunk, hogy minden esély megvan rá: az 1936-os év máig eleven emlékezete – amiként a 2024-ben létrehozott Új Népfront választási sikere is bizonyítja – a közeljövőt illetően is még adhat példát, reményt, lendületet a jelenleg erősen megosztott francia baloldalnak.
