Volt egy jó szokásom még egyetemista koromban. (Remélem, nem csak egy.) Ha a tanrend és az időjárás engedte, albérletem felé baktatva a délutáni előadások után a Kárász utca sarkán ma is megtalálható újságosnál vettem egy Magyar Nemzetet, amit nem sokkal később a Népszabadság váltott fel, esetenként a Magyar Hírlap. Némi sétát követően leültem a Széchenyi tér gyönyörű platánjai alatt található padok egyikére, és elolvastam a kiválasztott, hozzám felfogásban legközelebb álló lapot.
Túlzás, hogy a rendszerváltás körüli idők sajtótörténete megírható volna abból a tényből, ahogyan egy magamfajta ember az egyik napilapról a másikra váltott.
Az 1990 előtti Magyar Nemzetet a magaménak éreztem, de miután a MDF kormányra kerülve „elfoglalta”, váltottam. Így már nem kellett. Kisebb tépelődés után népszabis lettem.
Magyarázatként: a pártállami múltat nem lehetett könnyen elfelejteni. Még akkor sem, ha a lap minden elemében megújult. Tényleg, ezt csak a vak nem látta. Közben rokonszenveztem a Magyar Hírlappal, amely a nagy nyugati lapok mintájára választott formátumot, éppen ezért a lapot olvasni, lapozni és hajtogatni nem is volt olyan egyszerű ott a Széchenyi téri padok egyikén. Különösen, ha lengedezett a szél.
Az újságolvasásból fel-felpillantva szerettem nézni az embereket. Mégis leginkább a hírekre, azok elemzésére és magyarázatára voltam kíváncsi. Képben akartam lenni, tudni akartam, mi történik az országban és a világban. Akkor ehhez még
elengedhetetlenül fontos volt a politikai napilap, amiből akkora választék volt az abban az időben, hogy az emlékezet majdnem a boldog aranykor patinájával vonja be a rendszerváltás előtti és utáni évtizedeket. Alig észrevehetően felsóhajtok: hol van ez már?
Elmondhatatlanul szerettem elejétől a végéig elolvasni a nekem kedves napilapot. Jó volt az irodalomelmélet, az általános nyelvészet, a leíró magyar nyelvészet előadások és szemináriumok után egy másik világban találni magam. A jelenben, ami nem is olyan sokára talán történelemmé válhat. A kortárs szemüvegén keresztül látni, mi történik itthon és a nagyvilágban. Az újságok, az újságírók, a szerkesztők és az általuk mindennap elkészített lapok ebben óriási segítséget jelentettek. Átélni azt a fajta szellemi izgalmat, hogy az olvasóval együtt gondolkozó újságírók és szerkesztőségek hogyan értékelik és miként vélekednek az időszerű eseményekről.
Alapítója és munkatársa voltam több hírportálnak, de egyetlen pillanatra sem szűnt meg bennem a nyomtatott sajtó iránti szeretet. Ma is a fülemben hallom az újságpapír zörgését, a lapozások neszezéseit. Jó volt érezni nyomdafesték szagát, a kézbevett újság semmi mással nem pótolható élményét. Átkozott múlt idő!
Az elmúlt években napi rendszerességgel vásároltam meg a Népszavát. Ha megjelent benne írásom azért, ha nem, azért. Már nem az egyetemről igyekeztem hazafelé, mégis szívesen leültem újságot olvasni.
Megvagyok én is, a Széchenyi tér is, nem hiányoznak a padok sem. Ami viszont nagyon hiányzik, az a Népszava.