Úgy hiszem, ha van hely a bolygón, ahol a brazilok bánatát át tudják érezni, az Magyarország. Az övék Pelé, a miénk Puskás országa. Jó, ők sosem süllyedtek olyan mélyre a futballban, mint a mi hazánk, de honfitársaink nem is voltak nemhogy ötszörös, de egyszeres világbajnokok sem. Viszont akadt olyan tizenkét éves szakasz 1954 és 1966 között, amelynek során a brazilok kétszer kaptak ki a vb-ken, mindkétszer a magyaroktól.
Most a norvégok kenték el őket.
Hogy mit jelentett Brazília a futballban, azt a duplázó Erling Haaland szavai is bizonyítják: „Mindig arról álmodtam, hogy Norvégia csapatában játszhatok a világbajnokságon – mondta az emberi gólautomata –, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer a brazilok kiejtését ünnepelhetem. Az életben vannak lehetetlen dolgok; úgy véltem, Brazília legyőzése is ezek közé tartozik. Tévedtem.”
A roppant tisztelet azonban kizárólag a múltból táplálkozik. A jelen Brazíliája felismerhetetlen, a seleção távol került önnön jegyeitől. Noha Carlo Ancelotti, az együttes olasz kapitánya azt nyilatkozta: „nem érdemeltünk vereséget, hetven percig kézben tartottuk a mérkőzést”, ez még akkor is csak ámítás, ha a dél-amerikaiak valóban nyerhettek volna a kihagyott tizenegyes és több elrontott ziccer értékesítésével.
Valójában rossz volt nézni őket. Hátul álltak, átadták a terepet; brazilok esetében egészen fatális, de kerülték, hogy náluk legyen a labda. Évtizedeken át tőlük kellett (volna) elvenni, rendszerint sehogyan sem sikerült. Most Vinícius Júnioron kívül egyikük sem tud megcsinálni egy hamisítatlan brazil cselt.
Seb és VARAz angol vonal csődöt mondott. Igor Thiago elnéző mosolyra késztetett, Matheus Cunha exkavátornak, Gabriel Magalhães, Casemiro és Bruno Guimarães ólommadárnak tűnt az elárvult szambaiskola ablakából.
Neymar bevetéséről meg az jutott az ember eszébe, hogy akkor talán Jairzinhót, Zicót, Ronaldinhót is elő lehetne húzni a bűvészkalapból… Ám ezen a vb-n csak bekkelő brazilok voltak. A futball történetében először. Noha az 1994-es világbajnokságot főként védekező játékkal nyerték meg, azért azon az amerikai tornán ott volt Leonardo, Branco, Bebeto, Romario, csereként Cafú, Viola, a padon a fenomén Ronaldo…
Elhervadtak a violák.
A kórókat meg a világon senki sem sajnálja. Még azok sem, akik mélyen együtt tudnak érezni Brazíliával a hajdani szép idők miatt.
De az már történelem. A huszadik század második felének, a huszonegyedik elejének örökké szívderítő, ám szinte éteri messzeségből felderengő históriája.
