Űrben és zűrben

Most, hogy kialakult a vb-negyeddöntő mezőnye, elmondható, hogy sokat vesztett a labdarúgás. Először is: sok évtizedes már-már szakrális jellegét felváltotta a szórakoztatóipari arculat. Ez némelyek szerint az idők szava, és annyiban feltétlenül igazolható, hogy a futball kivételes tömegvonzása változatlan.

Bár a szinte szakrális jobban szórakoztatott.

A legjobb nyolc mezőnyéből az eddigi huszonkét világbajnoki címből hiányzik tizenöt. Ebből tizenhárom a labdarúgás történetének három legsikeresebb nemzetéé, Brazíliáé (5), Németországé, Olaszországé (4–4). Uruguayjal nem kellett számolni, a hőskor kétszeres győztese évtizedek óta nem rúg labdába.

Igaz, a másik három sem most zuhant vissza olyan mélyre, ahol korábban soha nem volt. Brazília most már legalább huszonnyolc évig nem nyer aranyérmet és nem vív döntőt; ez az ötszörös bajnok esetében lelombozóbb, mint az huszonnyolc esztendő, amelynek során Argentína 1993 és 2021 között semmiféle felnőtt tornán nem aratott sikert.

A négyszer diadalmasok közül Itália sorozatban immár harmadik alkalommal el sem jutott a világbajnokságra. Ez, hogy úgy mondjam, a Serie Z. Németország pedig az előző két vb-n a csoportkörben, ezúttal a „legjobb” 32 között búcsúzott. Annyi nyomot hagyott, mint a nyolcaddöntőben búcsúzó Brazília: csak a döbbenet maradt utána.

A nyolcak mezőnyében van négy korábbi világbajnok: Argentína (eddig 3-szor nyert), Franciaország (2), Anglia, Spanyolország (1–1). Játszik még Belgium, Marokkó, Norvégia, Svájc. Az utóbbiak közül Marokkó a jelenlegi világszínvonalra emelkedett, Norvégia sokat fejlődött, de extraklasszis együttesnek aligha nevezhető, Belgium és Svájc sem a futball Mekkája.

Pláne nem, ha a brazil, német, olasz hármas dekádokon át meghatározó gárdáihoz és azok nagyjaihoz hasonlítjuk. Korszakos labdarúgók özönéről van szó Meazzától Peléig, Beckenbauertől Garrincháig, Paolo Rossitól a fenomén Ronaldóig, Matthäustól Zicóig, Tottitól Kroosig. Akiknek „utódai” lementek Belgium, Norvégia, Svájc alá. Thibaut Courtois vagy Erling Haaland alighanem egybevethető a csúcskategóriából a középszerbe süllyedő csapatok hajdani csillagaival, de aztán… Amúgy se hasonlítgassunk, hiszen az óriások hiánya mindenképpen hatalmas veszteség.

A FIFA elnökének nem annyira. Gianni Infantino még a Donald Trump előtti békedíjas letérdelésénél is szánalmasabb volt, amikor azt mondta: „Lehet, hogy Olaszország a 64 csapatos világbajnokságra már kvalifikálná magát, de talán inkább 208 csapatos torna kellene ahhoz.” Ezzel az elöljáró megcsúfolta Pozzót, Piolát, Valentino és Sandro Mazzolát, Cesare és Paolo Maldinit, Riverát, Scireát, Franco Baresit, Pirlót, Cannavarót, és még megannyi legendát, aki összehasonlíthatatlanul jelentősebb személyisége volt a futballnak a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség vitriolos vezetőjénél.

Jelzem, a nyolcaddöntők utolsó napja hasonló sokkot okozott, mint az előbbi Infantino-nyilatkozat. Két vb-meccs között a Vikingur–Győri ETO BL-selejtező volt műsoron. Reykjavík, 1108 néző, a kulisszák archaikusak, a tempó dettó.

Mindent visszaszívtam. Svájc maga a legényálom, Norvégia egyenesen az űrben van.