Döntését azzal indokolta, hogy Zelenszkij az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) hősei címet adományozta az ország egyik katonai elit alakulatának. Miután a II. világháború idején, a német–szovjet háború árnyékában az UPA iszonyú tömeggyilkosságokat követett el – ártatlan lengyelek tízezreit mészárolták halomra –, a kijevi névadás heves reakciókat váltott ki Varsóban, mérgezi a jószomszédi viszonyt.
Nem először tört ki ilyen áldatlan vita.
Közös történelmük során a két nép közötti etnikai gyűlölködések századokra visszamenő időkre nyúlnak vissza. A mai Ukrajna jelentős része a Lengyel–Litván Unió idején (XIV–XVIII. század) lengyel fennhatóság alá került.
A lengyel nemesség hatalmas földbirtokokat szerzett, a helyi ukrán lakosságot jobbágysorba taszították. A térség hosszú időn át civilizációs és vallási törésvonalak mentén birodalmi határvidéknek számított, rendre gyilkos acsarkodásokkal. A két világháború között a Józef Piłsudski marsall nevével jelzett Második Lengyel Köztársaságban 5 milliós ukrán kisebbség élt, s a későbbi erőszakgócok térségében, a Dunántúl méretű Volhíniai vajdaságban lélekszámuk a lengyelekét is meghaladta. A tekintélyuralmi varsói vezetés másodrendű állampolgárként kezelte az ukrán etnikumot, erőszakos polonizációval és vallási türelmetlenséggel. Ez a kisebbségpolitika teljességgel kudarcot vallott. Már a II. világháború előestéjén egymást követték a szélsőséges nacionalista ukrán szervezetek terrorakciói, válaszként pedig a lengyelek megtorlásai.
Ez kezd elfajulni, Karol Nawrocki megfosztotta Volodimir Zelenszkijt a lengyel kitüntetésétől, válaszul az ukrán külügyminiszter és az elnöki iroda vezetője lemondott a magáérólAmikor 1939. szeptember 1-jén a hitleri Németország lerohanta Lengyelországot, a szovjetek is elözönlötték az ország keleti részét – a hírhedt Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka alapján. A Vörös Hadsereg benyomult Volhíniába is, majd a jól bevált sztálini terrorral több százezer lengyelt, köztük előszeretettel a középosztály prominenseit deportálták Szibériába, miközben az ukránokkal sem bántak kesztyűs kézzel. Moszkva a lengyel rabigában sínylődő ukrán proletárok felszabadítását harsogta, földosztást, vezetői pozíciókat ígérve. Mindebből erőszakos kolhozosítás lett. Aztán amikor Hitler 1941 nyarán pusztító hadjáratba vonult Moszkva ellen, az itt élő ukránok jelentős hányada felszabadítóként üdvözölte a bevonuló német csapatokat. Hathatósan részt vettek a zsidó lakosság kiirtásának náci programjában, tapsoltak a lengyel államiság megsemmisítéséhez.
Ám az ukrán nacionalistáknak gyorsan csalódniuk kellett német „felszabadítóikban”. A Szovjetuniót leigázni akaró náciknak eszük ágában sem volt támogatni egy önálló ukrán nemzetállam létrehozását;
Hitler alacsonyabb rendű szláv népnek tekintette az ukránokat is, az országot pedig gyarmatosítandó élettérnek.
Ezzel szemben a még 1929-ben alapított radikális Ukrán Nacionalisták Szervezete (OUN) egy etnikailag homogén, szuverén Ukrajna megteremtését tűzte ki fő célként.
A nácik azután rúgták össze a port vazallusaikkal, hogy az OUN 1941 októberében „kikiáltotta” a maga függetlenségi nyilatkozatát Ukrajnáról. A németek válaszként lekapcsolták, és egészen a háború végéig fogságban tartották az ultranacionalista szervezet vezérét, Sztepan Banderát és vezetőtársait. A politikai szakítás ellenére az OUN azonban jelentékeny katonai erőt tudott megszervezni, mozgósítani. E cikk kereteit szétfeszítené a frakciókra szakadt OUN históriája, vezetőinek lefogása, háborús vereségének története, de akit mélyebben érdekel a téma, annak érdemes elolvasnia Lagzi Gábor polonista „Etnikai tisztogatás vagy függetlenségi háború – Az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) létrejötte, tevékenysége a második világháború során” című tanulmányát a Pro Minoritate folyóirat 2003/4. számában. A lényeg azonban az, hogy az OUN fegyveres szárnya, az UPA mindenki ellen harcolt: háborúzott Moszkvával, szembefordult a németekkel, csatázott a szovjet partizánokkal, és ami a legtragikusabb: féktelen sovén gyűlöletben legyilkolták védtelen lengyel szomszédjaikat.
Kitört a botrány, Volodimir Zelenszkij a Lengyelországban népirtással vádolt világháborús ukrán harcosokról nevezett el egy katonai egységetA volhíniai síkság lengyel falvai ellen 1942 végétől indítottak támadásokat, de a vérontás a következő évben öltött tömeges méreteket. Az volt a tébolyult terv, hogy a lengyel lakosság teljes elűzésével, és ennek részeként fizikai megsemmisítéssel Lengyelország ne terjeszthessen elő igényeket egy háború utáni határrendezésnél az 1939-ig hozzá tartozó, jelentős ukrán lakossággal bíró és ma Ukrajna részét alkotó területekre. Az akció időzítésében az is meghatározó volt, hogy akkortájt mintegy 5 ezer, a nácik zsidóirtásában is részt vevő ukrán kisegítő rendőr (Schutzmannschaft) dezertált, többségük az UPA-ban folytatta. A vérengzések csúcsnapjaként 1943. július 11-ét jegyzik, amikor egyszerre 99 települést rohantak le.
Nehéz szavakba foglalni az öldöklések bestialitását. A martalócseregek soraiban a felheccelt ukrán csőcselék vasvillával, fejszével, késsel mészárolt. Nem kíméltek senkit, nőket, gyerekeket, csecsemőket, öregeket sem, többek állatias kínhalált szenvedtek.
A pogromok átterjedtek a szomszédos Kelet-Galíciára és Lublin környékére, de 2016 óta Lengyelországban deklaráltan július 11. az áldozatokra emlékező gyásznap, a „véres vasárnap”.
A lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete (IPN) százezerre teszi az áldozatok számát, de pontos adatokat ma sem lehet tudni – mondják a történészek. Aki túlélte az ukrán dúlásokat, menekült, amerre látott, félmilliós tömegükből többen csatlakoztak a földalatti Honi Hadsereghez és más önvédelmi osztagokhoz, amelyek ukrán falvak ellen indítottak bosszúhadjáratot. Az ottani halálos áldozatok számát 10-12 ezerre becsülik, és nem egy lengyel szakíró szintén háborús bűncselekménynek minősíti akcióikat. Történetek szólnak arról is, hogy sok ukrán a fenyegető megtorlások ellenére, akár élete kockáztatásával próbálta menteni lengyel szomszédjait. Ezrek menekültek meg így, miközben az IPN több száz olyan ukránról tud, akit az UPA „nemzetárulás” címén kivégzett.
A volhíniai vérengzéseknek van magyar szála is. Joanna Urbańska és Máthé Áron történészek „Lenvirágok a véres mezőkön” címmel tavaly megjelent megrendítő könyvükben hosszan írnak arról, hogy a több évszázados magyar–lengyel barátság itt is működött: a térségben állomásozó magyar katonák – a németek tétlenségével szemben – mentették a halálos csapdába került volhíniai és kelet-galíciai falusiakat. E képet tovább árnyalja Fóris Ákos történész, aki megjelenés alatt álló tanulmányában arra jutott, hogy a németek oldalán megszállási feladatokat is ellátó magyar haderő védelmezései csak részben fakadtak a lengyel–magyar barátságból. Fellépésüket behatárolták közigazgatási érdekeik csakúgy, mint az ukrán nacionalistákkal kialakított komplikált (?) kapcsolataik.
Hosszú évtizedeken át a szovjet birodalom polgárai, köztük a magyarok vajmi keveset tudhattak a volhíniai vérfürdőről. Az államszocialista időkben – mint annyi más, a kommunista hatalom számára kényelmetlen tragédiát – a lengyel–ukrán viszály mozgatórugóit, történéseit süket csend övezte.
A fedő itt is csak a rendszerváltás után került le a fazékról, s a nyolcvan évvel ezelőtti események megítélését a mai napig heves vita jellemzi, Varsó és Kijev másképpen értékel emlékezetpolitikájában.
2016-ban a lengyel országgyűlés, a szejm egyhangúlag népirtásnak minősítette a rémtetteket. Ukrán oldalon ugyan nem tagadják a gyilkosságok tényét, de mint hangoztatják, azok a nemzeti függetlenségért vívott küzdelmek túlkapásainak tekinthetők. Közben pedig a lengyelekre is mutogatnak.
Az ukrán publikációk nem valamilyen egyoldalú etnikai tisztogatásként értékelik az ukránok tetteit, hanem reakcióként az ukránellenes lengyel akciókra. E narratíva szerint az egykori radikális nacionalista figurák, élükön Sztepan Bandera OUN-vezérrel, ma nemzeti hősök, ugyanakkor az akkori mozgalmak szimbólumai – így az UPA vörös-fekete sávos zászlói – Ukrajna-szerte virítanak. Az ukrán diskurzusokban az is általános nézet, hogy a múltban a lengyelek nem ismerték el önálló nemzeti törekvéseiket. A sérelmeket tetézi, hogy a II. világháború után a lengyel kommunista vezetés 1947 és 1952 között – ahogy a magyarok a német kisebbséggel tették – 140 ezer helyi ukránt zsuppolt ki Kelet-Lengyelországból. Eközben a térség határainak átrajzolása nyomán Volhínia és Galícia az Ukrán SZSZK-hoz került, az UPA pedig katonailag megsemmisült. Miután 1944-ben a szovjet haderő kiverte a németeket Ukrajnából, Sztálin belügyi alakulatai egészen az ötvenes évek közepéig elhúzódó gerillaháborúban, újabb súlyos véráldozatok árán morzsolták fel az UPA maradék ellenállását.
A minap, Zelenszkij elnök lengyel kitüntetésének visszavonását követően valóságos „rendjelháború” tört ki. Hírügynökségi jelentések szerint az ukrán elnök postán küldte vissza érdemrendjét, majd több ukrán kormánytag mellett így tett Leonyid Kucsma, Viktor Juscsenko és Petro Porosenko korábbi ukrán elnök is. Lengyel oldalon viszont a jobboldali Nawrocki elnök támogatásra talált a baloldalon is. Zelenszkij döntése ellen tiltakozott Lech Wałęsa, a legendás Szolidaritás szakszervezet vezetője, a Nobel-békedíjas egykori államelnök. Megfigyelők ugyanakkor rámutatnak, hogy a rendjel okán kirobbant vita leginkább Moszkva malmára hajtja a vizet. Pedig az Ukrajna elleni orosz agresszió már szövetséggé kovácsolta a két országot. A háború elől menekülve milliónyi ukrán talált menedéket Lengyelországban, Varsó pedig többféle gazdasági és katonai együttműködéssel támogatja Kijev háborús erőfeszítéseit. Elemzők azt is felemlegetik, hogy a két ország vezetői tettek lépéseket a múlt fájdalmainak tisztázására, de úgy tűnik, nem eleget. Mint mondják, olyan típusú kiengesztelő megbékélésre lenne szükség, mint amilyen a II. világháborút követően a német és a francia nép között megvalósult, és elvezetett a nagy békeprojekthez, az Európai Unióhoz.
Lengyelország és Ukrajna rendezi a történelmi viszályt