A magyar közmédiának az 1990-es rendszerváltás óta két igazán emblematikus, generációk tévézésélményét meghatározó pillanata volt: az egyik Antall József egykori miniszterelnök halála kapcsán a Kacsamesék-vetítés megszakítása, a másik pedig a minapi képernyő-sötétítés. Mindkettő százezrek, vagy talán milliók tudatába égette be, hogy egy korszak véget ért, és mindkettőt voltak, akik értetlenül fogadták, pedig a maga helyén mindegyik indokolt, sőt kikerülhetetlen volt.
Hogy a lekapcsolás mennyire, azt (azok számára, akik eddig nem értették, hogy miben vannak) a Fidesz második számú párttévéje, a Hír TV tette egyértelművé, amikor azon kezdett el keseregni, hogy „egyedül maradtak a jobboldalon”. Emlékeztetőül: a Fidesz médiatörvénye szerint (is) a közmédia feladata a sokszínű és pártatlan tájékoztatás, az eltérő politikai alternatívák elfogulatlan bemutatása úgy, hogy csak a kínálatot ismertetik, de a véleményalkotást a közönségre bízzák – ezek szerint nem csak mi látjuk úgy, hogy nem sikerült.
Németh Balázs, aki arról híres, hogy anélkül tudott köztévés hírújságíróból fideszes pártmunkássá válni, hogy közben akár csak egy pillanatra is ki kellett volna lépnie a szerepéből, az M1 elvesztése nyomán a „patrióta tévé” bukását fájlalja. A sirámai lehetnek akár őszinték is, de
egyetlen olyan jogszabály sincs (eddig, a NER-ben sem volt, ezután pedig még kevésbé lesz), amelyből levezethető lenne, hogy a magyar államnak, illetve a hazai adófizetőknek „patrióta” (például az orosz dezinformációt oroszul és magyarul is aggályok nélkül sugárzó) tévét kellene működtetniük.
Kedves Balázs, még most sem késő megtudni: nem patrióta tévét kellett volna csinálni, hanem magyart, közszolgálatit, pártatlant és tisztességeset.
A Fidesz testvérpártja (ha a méreteket nézzük, akkor a kisöccse, ha a kort, akkor inkább a nagybátyja) és állítólagos keresztény lelkiismerete, a KDNP a magyar családokért kesereg a köztévé fidesztelenítése alkalmából – mennyivel meghatóbb és hitelesebb lenne ez az aggodalom, ha mondjuk a sportközvetítésekbe iktatott gyűlölethíradók, meg a bizonyítottan gyermekek és idősek sokaságának traumát okozó kampánycélú háborús hisztériakeltés kapcsán is megfogalmazódott volna.
A jó hír – számukra is –, hogy miközben a bukott állampárt(ok) aktivistái egymás vállán zokogva siratják a magáncsatornájukként használt közmédia elestét, az állami tévéből és rádióból most már senki nem akar pártharsonát csinálni – sőt.
Vagyis Németh Balázs és a többi elvtárs is biztos lehet benne: amikor az újjászervezett hírszolgáltatás elindul, a Fidesz és csatolt részei is a súlyuknak megfelelő műsoridőhöz jutnak majd benne: nem többhöz, de nem is kevesebbhez. Ami pedig nem fér bele a közszolgálatba, azt továbbra is elmondhatják majd a Hír TV mikrofonja előtt a párthíveknek – ránk, többiekre úgysem tartozik (mint ahogyan eddig sem tartozott volna), meg hát nem is nagyon érdekel.
Visszatérve a Kacsamese-pillanathoz: a gyászt értjük, sőt osztozunk is benne, bár nem ugyanazt gyászoljuk. Ők nyilván a közösségtől elorzott és pártcélokra kisajátított korlátlan nyilvánosságuktól búcsúznak – biztosan fájdalmas, de ki fognak gyógyulni belőle. Nekünk meg az elmúlt 16 év, és a benne a pártos közmédia útján nekünk juttatott rengeteg abúzus fáj nagyon – majd igyekszünk mi is kiheverni.
Amúgy meg nem történt semmilyen pótolhatatlan veszteség: szerencsére ezúttal nem egy államférfi halt meg, csak az állammal kifizettetett párttévézés.