Gyűjtőként a legjobb filmek polcán tartom A vonzás szabályait. Hogyan fogtak össze annak idején Roger Avaryvel?
Roger Avaryt és engem azért mutattak be egymásnak, mert ő éppen egy stúdiófilmet forgatott egy Nick Nolte nevű színésszel, akivel akkor én is együtt dolgoztam – azonban az ő filmterve végül nem valósult meg. Viszont időközben mi nagyon jó barátok lettünk. Roger pedig elmondta, hogy megírt egy forgatókönyvet, de a könyv jogai nem az övéi voltak. Azért írta meg, hogy önmagát „feldobja”. A forgatókönyv azonban a fiókjában hevert, mert a könyv jogainak tulajdonosai nem tartották jónak. Hadd olvassam el – mondtam neki. Egyszerűen imádtam. Azt gondoltam: „Ez pont olyan, mint egy film.” A történet Brett Easton Ellis könyvén alapult. Felhívtam tehát Brett ügynökét, saját pénzből megvettem a könyv megfilmesítési jogait, Roger forgatókönyvében némileg megerősítettem a könyv tartalmát is, és nekiláttunk a forgatásnak. Eredetileg Kanadában akartuk forgatni a filmet, mert ott olcsóbb volt. De aznap este, mielőtt Kanadába indultunk volna, Roger felhívott és azt mondta: „Los Angelesben kevesebb pénzből jobb filmet tudok készíteni. Tudom.”
Mi volt a válasza, kinevette?
Hittem neki, Los Angelesben forgattuk le! Remek szereplőgárdánk és egy nagyszerű stáb, egy igazi független, jó hangulatú produkció volt. A legfurcsább az egészben az, hogy 2001. szeptember 11-én is forgattunk. Az a jelenet a Világvége-buli címet viselte. Kora reggel értem a forgatásra. Az első és a második repülőgép becsapódása között értem oda. Hihetetlenül feszült nap volt, mindenki azt akarta, hogy álljunk le, de Roger azt mondta: „Tudjátok, mit? Aki haza akar menni, az mehet haza, de én itt maradok és forgatok, mert bármennyire is ijesztő most a világ, inkább itt vagyok a családommal – vagyis a stábommal és a színészeimmel.” És a hatfős stáb majdnem minden tagja ott maradt, kivéve egy embert. Egész nap ott forgattunk. És ez valójában tényleg életre szóló volt… Soha nem fogom elfelejteni azt a napot. Ez valahogy szimbolizálta azt, ami a filmet különlegessé tette. Olyan volt, mint egy próbatétel, ahol mindenki teljes szívvel elkötelezte magát a film mellett.
Azt mondta: a saját pénzéből vette meg az Ellis-regény jogait. Azóta is fektet be saját pénzt a filmjeibe? Mi lenne az ön produceri definíciója?
Számomra az irányítás a lényeg. Arról szól, hogy megtaláljam az anyagot, kidolgozzam, kézben tartsam, és a lehető legjobb állapotba hozzam, mielőtt elkezdenék pénzt gyűjteni a megvalósításához.
Ez néha azt jelenti, hogy magamnak kell befektetnem a jogok megszerzésébe – ebben az esetben egy könyvről volt szó –, vagy meg kell fizetnem egy írót. Talán korábban is előfordult már, hogy kis összeggel megfizettem egy írót. De általában most inkább stúdiófejlesztéssel foglalkozom, ami azt jelenti, hogy az ötletet a stúdióba viszem, és ők fizetek az írónak, mert a hollywoodi írók nagyon drágák. Sokkal többet kérnek, mint amennyit megengedhetek magamnak. De néha még mindig magam szerzem meg az anyag jogait, és akkor abból független filmet forgatunk.
Ha már a drága hollywoodi forgatókönyvírókról beszélünk, az áttörést Joe Eszterhas nevéhez kötik. Ő volt annak idején a legdrágább.
Igen, az Elemi ösztönnel ugrott ki. Most pedig azt hallom, hogy visszatér, az első részt folytatja, ami azért is érdekes, mert a 2006-os második epizódban nem vett részt. Annak idején, 1992-ben rezzenéstelen arccal vette fel a másfél millió dolláros honoráriumot, és nem volt hajlandó a szakmai vitákon részt venni, hogy ez sok-e. Most pedig Joe visszatér, aminek örülök, mert én bizony az ő filmjein nőtem fel, miképpen sokan mások is. Az ő könyveiben voltak olyan szituációk és elemek, melyeket manapság sokan nem mernének papírra vetni. Az eredeti Elemi ösztön vagy a Csillagközi invázió rengeteg humort tartalmazott, közöttük rengeteg „olcsó” színvonalút. Ez pedig olykor hiányzik. Kíváncsi vagyok, hogy Joe vissza tudja-e adni önmagát, ezzel valami olyat, amit Hollywoodban sokan elfelejtettek.
A színházi alapok miben segítették a filmes látásmódját?
Hú, ez nagyon régen volt. Az UCLA-n tanultam a Rochester Companynél, és azt mondtam, hogy Shakespeare valóban szilárd alapot adott ahhoz, amit most csinálok. A dráma lényegének körforgását. Az évek során rátaláltam egyfajta „shakespeare-i generációra”, szívesen dolgozom hasonlóan gondolkodó alkotókkal.
Ilyen Kathryn Bigelow, akivel immár az ötödik közös produkciójukon dolgoznak?
Meghatározzuk egymás karrierjét. Amikor találkoztam Kathrynnel eléggé maga alatt volt, mert a 2002-es Atomcsapda után nem igazán engedték őt forgatni. Elmesélte, hogy van egy forgatókönyve, hosszú idők óta a legintenzívebb filmterv volt, amit a kezemben tartottam. Ez volt A bombák földjén.
Ami végül hat Oscar-díjat kapott. Nehéz elhinni, hogy ez nem volt tuti recept.
Pedig egyáltalán nem volt az. Kathryn azt mondta: a sok visszautasítás után rám bízza, hogy alakítsam úgy át a filmtervet, hogy az megvalósítható legyen. Végig azt gondoltam magamban, hogy ezt nagyon nehéz feladat lesz, de ez egy olyan lépés, amit meg kell tenned – életed nagy kihívása. Így hát igent mondtam, és belevágunk a forgatásba, mely nagyon jó szakmai együttműködéssel ért véget.
Mi Kathryn Bigelow rendezői erőssége?
Úgy gondolom, hogy a fejlesztés során nagyon szigorú fegyelem jellemző rá. Aztán a forgatás során még inkább! Neki köszönhető, hogy a filmjei olyan jók, mert nagyon odafigyel arra, hogy a megfelelő történetet mesélje el, és azt is a megfelelő módon tegye. És amikor forgat, az egésznek van egyfajta közvetlensége. Így a forgatás közben az az érzésed, mintha valódi környezetben lennél. Mintha egyetlen díszlet sem tűnne díszletnek. Hollywoodban rendkívül kényelmetlen módon és lustán forgatnak. De még a színpadon is van mennyezet, padló és falak, és az az érzésed, mintha valakinek a munkahelyén lennél. És Kathryn azt sem követi, amit sok filmes szokott, amikor több szögből vesznek fel. Mindig készen áll arra, hogy elmozduljon a közeli felvételekhez, majd visszatérjen – így olyan, mintha egy realityt venne fel. És éppen ezért van egyfajta feszültség. Így minden színész mindig teljes erőbedobással játszik. Amikor pedig a vásznon nézed az eredményt, az egész mindig élettel teli. Mindig az az érzésed, hogy bármi megtörténhet.
A bombák földjében nagyon hamar „megölnek” olyan sztárt, mint Ralph Fiennes.
Nagyon vicces, nem igaz? A befektető azt mondta nekünk, hogy a film elkészítéséhez szükségünk van pár cameo szereplőre, több híres emberre, mert Kathryn nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy kevésbé ismert főszereplőket válasszunk. Ez nagyon fontos része volt a koncepciónak. Szóval, ott volt Jeremy Renner, Anthony Mackie és Brian Geraghty. Aztán meg kellett találnunk valakit Campbell Wells szerepére. A szerepet eredetileg teljesen más hangvételben írták meg, más karakterként, más koncepcióval. Kathryn nagyon jó barátja Ralphnak A halál napja óta, így szeretett volna segíteni. Elolvasta, és azt mondta: „Szívesen szerepelnék filmben, de mi lenne, ha gyorsan kinyírnának?” Ekkor döntöttünk úgy Kathrynnel, hogy a karakter zsoldos, aki jön-megy. Ralph csatlakoztak hozzánk, amikor a forgatás már pár hete tartott. Nem mellékesen Guy Pearce is, aki „még hamarabb kinyírnak”.
Produceri szemmel, mennyire fontos az Oscar-díj vagy a Golden Globe?
Jó és bonyolult kérdés, melyre nincs rövid vagy könnyű válasz. Nem lenne őszinte azt mondani: „Filmeket készítettem, és nem érdekel, hogy elismerést kapnak-e.” Mint ahogy ön sem állíthatja azt, hogy vákumban szavaz a Golden Globe-on. Vannak kapcsolatok az emberek és azok között, akikre szavaznak. És vannak bizonyos témák, amelyekre az emberek szívesebben szavaznak, mint másokra. Néhányan pedig pusztán a szakmai kivitelezés miatt szavaznak. Én is igyekszem ehhez hasonlóan hozzáállni: megcsinálod a filmet, a legjobbat hozod ki belőle – olyan filmeket készítesz, amiket te magad is meg akarsz nézni. És akkor van egyfajta érzés – elvárás, hogy a filmmel a sajtó elé állj, és népszerűsítsd, hogy minél több ember láthassa. Ennek része az is, hogy olyanokkal beszéljen az ember, mint ön, aki a díjakra szavaz. És azt tapasztalom, hogy a legjobb, amit tehetek, az az, hogy elmondom, miért csináltam a filmet, és miért fontos nekem. És ha az emberek szavazni akarnak rá, remek. Örömmel fogadom a dicséretet. Jó érzés, ha nyerek. Pláne, ha nem jön el a világvége.
Ha már ilyen drámai lett a hangulat: hogyan látja a mozi jövőjét?
Nem vagyok kifejezetten 35 mm fetisiszta, a különböző formátumok tekintetében elég szelektív vagyok. Szerintem gyönyörű dolog bárkit vagy bármit celluloidfilmre venni, és azt filmkópiáról megnézni. Az utolsó alkalom, amikor filmre forgattam, és celluloidkópiáról néztem meg, az 2013-ban volt, az Idegen földön. Úgy emlékszem rá, mintha tegnap lett volna: olyan gyönyörű, mélyen megérintő élmény volt. Aztán végül minden alkalommal, ami ezután következett, ugyanaz a film volt, de már digitálisan vetítették. Egy kicsit elveszik belőle a varázs. Ez a közönség is tapasztalja. Még ha nem is tudják, mit élnek át, mégis éreznek valami mást, valami hiányt. Ugyanakkor sok filmet forgatok digitálisan. Ami a mozi és a streaming összehasonlítását illeti, ez két különböző élmény. Úgy gondolom, hogy a mozik nagyon megszenvedték a helyzetet, különösen a pandémia nehezítette meg a moziba járás élményét. De úgy érzem, hogy az emberek újra felfedezik a mozit.
És számomra a mozi kifejezés nem a 35 mm-es vagy 60 mm-es filmekről vagy a digitális technológiáról szól. Hanem arról az élményről, hogy másokkal együtt nézzük a filmet egy nagy, közösségi élményt nyújtó térben.
Van hipotetikus nézője?
Nincs. Képtelenség olyasmit készíteni, ami mindenkinek tetszeni fog. A lényeg mindig az, hogy amennyire csak lehet, magadért cselekedj. Azt mondod: „Ha nekem tetszik a film, akkor másoknak is tetszeni fog”, és remélhetőleg így is lesz.
