De mi lesz most a gémmel? Ez jutott eszembe, mikor recsegve, ropogva ledőlt az első hatalmas nyárfa. Egy-két hete kezdték el kivágni a falu korábbi büszkeségét, a méltóságteljes mocsolyási nyárfasort, ami eddig diszkréten takarta a mögötte megbújó pincéket. Talán az ott mulatozó helyieket is védte a kíváncsi tekintetek elől, s az onnan kifelé áramló hangokat is szűrte valamelyest. Jól jött ez, amikor éjféltájban még hangosan hullámzott a „kombiné, kombiné, csipkés kombiné”, s olyankor is, amikor a fiatalabb generáció dobogtatta a technó ilyen-olyan ritmusát.
A teraszról pont rá lehetett látni, s mint afféle külső látványelem, a mindennapjainkhoz is hozzátartozott. Reggelente kávézás közben jó volt a harsányzöld, ide-oda lengedező lombkoronákon nyugtatni a szemünket, mintha épp szelíden ébresztgettek volna. Elsőként jelezték a közelgő esőt, olyankor a levelek egymáshoz zördültek, akárha távírón morzéznák előre a hamarosan felharsanó dörgést, eget kettészelő villámlást. Elnéztük nekik a tavasszal érkező pihéiket, amelyek szinte hópaplanként lepték be az épp erőre kapó füvet, szirmaikat bontogató illatos verbénákat.
Olvastuk korábban, hogy a domboldalba süllyedő pincesor fölé magasodó nyárfák gyökérzete komoly szerepet játszott a laza, riolittufás talaj megkötésében, megvédve a pincéket az omlásoktól is.
Lombkoronájuk hűvösen tartotta a kis völgyet a forró nyári napokon, kellemes levegőt nyújtva borozgatáshoz, rendezvényekhez. Csakhogy utóbb inkább terhet jelentettek, veszélyessé váltak, megöregedtek, s félő volt, hogy egy-egy nagyobb szél tövestül csavarja majd ki valamelyiküket.
Az önkormányzat – megszabadulva a gondtól is – eladta a területet, az új tulajdonos pedig most épp a fáktól szabadul. Raklapokat gyártanak majd az öles hasábokból, hallottuk a helyi pletykákat, talán így még haszon is lesz a haszontalanná vált fasorból.
A szürkegémet két éve pillantottam meg először. Azaz dehogyis pillantottam: a kakasok ijedt kurrogása jelezte, hogy valami félelmetes és szokatlan közeledik a levegőben. A vadgalambok röptét már megszokták, a mátyások közül is csak a nagyobbakra adnak le vészjelzést, bezzeg a kisebb testű karvalyokat azonnal kiszúrják, és olyankor minden tyúkot az ólba vagy a bokrok alá parancsolnak be.
Ez a madár azonban más volt mint az eddigiek. Nagy, széles szárnyú, s a szárnycsapásai is súlyosabbak, mint a többieké.
Az egyik legmagasabb nyárfára szállt rá, egy oldalágra, ami a nagy súly alatt lassan mozogni kezdett. A gém két hosszú lábbal kapaszkodott a vastag gallyba, s mintha táncolna, úgy vette át a fa hömpölygő mozdulatait. Örültem a pillanatnak, amit véletlenül lestem el, a természet két külön fajának egyesüléséről, s a harmóniáról, amit sugalltak. Az akkori meghitt csend helyett most a motorfűrészek zaja sikít a szélben. A nagy, ledöntött, vén fák úgy terülnek el a patak partján, mint tehetetlen, kivégzett testek. A gém pedig, ha újra erre száll, hűlt helyüket találja majd: a romba döntött nyárfasor ágain táncolni már soha többé nem lehet.