Napjainkban egy új kifejezés terjed, egyre sűrűbben emlegetjük. Nemes, szép a hangzása: hőkupola. Ám költői neve ellenére megszeretni aligha fogjuk, mert alig elviselhető, sőt, sokak számára egyáltalán nem elviselhető forróságot borít ránk. Az én ifjabb koromban még aszály volt a neve.
Utolsó gimnáziumi éveimben például, 1950-től kezdve két éven át dúlt nálunk. Ez volt a „padláslesöprések” rémes kora, amikor még a vetőgabonától is megfosztották a földműveseket. Némi magyarázatot jelenthet, hogy e nélkül valószínűleg éhínség lett volna a városokban. Pedig akkor még alig egypár személyautó járkált az országban, lényegében csak a főelvtársakat szállították velük. No meg néhány, nem túl sok teherautó, és szörnyen rázós, egyhengeres traktorok. Mához viszonyítva abból is csak néhány. Ezek aligha fenyegették bolygónk klímáját.
Mondhatnám, nekem könnyű, mert elég jól viselem a külső hőmérsékletet. De bizony a betegek, a gyengék igencsak megszenvedik. Amellett folyamatosan árad felénk a fenyegető riogatás a jövővel, a drámai figyelmeztetés a klímaveszélyre.
Kétségtelen, hogy az immár 8,3 milliárd fősre duzzadt emberiség élete, táplálkozása, közlekedése, mi több, a technikai haladás rendkívül változatos eszközeinek, rendszereinek előállítása és állandó használata nagy terhelést jelent a természeti környezetre. Ma már tudjuk, hogy az ipari forradalom kezdete – lényegében a XVIII. század második fele – óta Földünk átlaghőmérséklete mintegy 1,5 Celsius-fokkal megemelkedett, és a tudományos előrejelzések szerint ez az érték századunk végéig még nőhet is.
Tegyük hozzá, hogy ezeket az „emberi” tényezőket a ciklikusan bekövetkező természeti jelenségek is erősíthetik. Mivel sem meteorológus, sem geológus nem vagyok, ezért a mesterséges intelligenciához fordultam segítségért, magyarázatért. Ezt mondta a természeti hatásokról az okos MI:
„Az El Niño (spanyolul: A Gyermek, utalva a kis Jézusra, mivel karácsony környékén kezdődik) egy olyan természetes éghajlati jelenség, melynek során a Csendes-óceán egyenlítői vidékének felszíni vize szokatlanul felmelegszik. Ez a látszólag helyi melegedés teljesen felborítja bolygónk globális időjárási mintáit. Normál esetben a passzátszelek kelet–nyugati irányba fújják a meleg felszíni vizet (Dél-Amerikától Ausztrália felé). Az El Niño idején azonban ezek a szelek legyengülnek vagy megfordulnak. A meleg víz visszahúzódik keletre, Dél-Amerika partjai felé. Emiatt a mélyből jövő hideg, tápanyagban dús áramlatok nem tudnak a felszínre törni, ami teljesen átalakítja a felette lévő légtömegek mozgását, s hatalmas viharfelhőket képez az óceán középső és keleti része felett. Az El Niño 2–7 évente jelentkezik, és általában 9–12 hónapig tart. Hatásai drámaiak a világ különböző pontjain. Az El Niño-évek során a Föld átlaghőmérséklete a szokásosnál is magasabb (gyakran melegrekordok születnek uralkodása alatt). E jelenségnek van párja is, amikor a folyamat az ellenkezőjére fordul, és a víz a szokásosnál sokkal hidegebb lesz. Ezt La Niña (A Kislány) jelenségnek nevezzük.”
Köszönöm, kedves MI. Nem szeretlek, sőt, hosszabb távon tartok is tőled, de kétségtelen, tudsz hasznos is lenni. A fenti idézettel például bizonyítod, hogy a Természet erősen rásegít az emberi tevékenységre. Mint most is, amikor kirívóan magas hőmérsékletek időleges uralmát szenvedjük el.
De mi történt korábban, amikor még nem zsúfolódtak benzin- és dízelmotoros járművek a szárazföldeken éppúgy, mint a vizeinken (ez utóbbiak, különösen a nagy teherszállító tengeri hajók igen erősen szennyezők), no meg immár tömegesen a levegőben is? És persze az ipar meg az agrárium sem termelt egy-két évszázaddal ezelőtt ilyen nagy mennyiségű, a légkörre károsnak tekinthető gázokat.
Mindenesetre elővettem korábbi, érdekes tudományos írásokat e témában. Ezek az akkoriban még aszálynak nevezett hosszas és igen nagy hőmérsékletű időszakokat veszik sorra. Több ilyen értékes tanulmány Pálfai Imre (1935–2021) kiváló vízmérnöktől származik. Ő főleg az Alföld aszályos területeinek vízgazdálkodási kérdéseivel foglalkozott. Az általa kidolgozott aszályindexszel (PAI) nemzetközi hírnevet szerzett, módszerét más országokban is használják.
Egyik tanulmányából (Aszályok az újkori történelemben, História, 2007/5–6. szám) kiderül, hogy a feljegyzések szerint Magyarországon minden évszázadban előfordult legalább egy, de inkább két, sőt, a XVIII. és a XIX. században három súlyos aszály is. Mi több, ez utóbbiban 1861-től 1863-ig tartott a harmadik. Ennél is súlyosabbak lehettek a XVIII. századi aszályok, pedig akkor még csak a vége felé kezdődött a gőzgépekkel indult ipari forradalom. Idézem a jeles szerzőt: „A 18. században kiemelkedően száraz évek voltak. 1718-ban, 1790-ben és 1794-ben, amikor az emberek a fák rügyeit, héját, gyökereket és füveket ettek, sás- és gyékénygyökérből sütöttek lepényt, megnyúzták és megették az elhullott állatokat is.”
Mi több, a múlt századra vonatkozóan hazánk tekintetében öt súlyos aszályt is felsorol a szerző: 1904, 1935 (no lám, a születésem évében is), 1952 (erről szóltam is a fentiekben), 1990 és 1992–93. Meglehet, sőt valószínű, hogy azért számosabbak ezek az előfordulások a múlt században, mert ekkor már pontos feljegyzések történtek. Ám, tegyük hozzá, fontos okozója lehet bizony a technikai fejlődés gyakorlatának és eredményeinek széles körű elterjedése is.
Most tehát az aszályt a sokkal költőibb hangzású hőkupola váltotta fel. Ám a hatásai napjainkban is elrettentően hatnak.
Csak éppen túlzók a riogatások, mert látható, akkor is előfordultak szélsőséges hőmérsékleti hónapok, sőt évek, amikor még lovas szekerek és hintók jártak napjaink benzin- és dízelhajtású járművei helyett.
És vigyázat! Nagy, sőt hatalmas léptekkel, terjedési sebességgel közeleg a mesterséges intelligencia. Ennek feldolgozó-kezelő-adatfeldolgozó művei igencsak tetemes villamosenergia-, nemkülönben nagy vízfogyasztással járnak majd.
Gyakoribbak lesznek ettől az aszályok? Vagyis dehogy: a hőkupolák?
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
