A magyar mezőgazdaság teljes kibocsátása 2025-ben meghaladta a 4,4 ezer milliárd forintot. Ez folyó áron 6,1 százalékos növekedést jelent az előző évhez képest, amit főként az árak emelkedése hajtott, miközben a megtermelt áruk volumene összességében 2,6 százalékkal csökkent. A visszaesés nem átmeneti jelenség, hanem az elmúlt évtizedekben lényegében folyamatos, jellemző trend volt.
Az agrárium GDP-n belüli részaránya nálunk 2,7 százalékos, Európában pedig átlagosan 1,2 százalék, persze az egyes országok tekintetében jelentős eltérések látszanak. A fejlettebb régiókban (Németország, Írország, Ausztria, Dánia stb.) az arány 1 százalék körül mozog, de pl. Romániában, Görögországban 2,5-3 százalék körüli.
Figyelemre méltó, hogy a rendszerváltozás előtti helyzethez képest a magyar mutató nagyságrendekkel csökkent, hiszen 1989-ben a hasonló adat még 13,7 százalék volt, vagyis az agrárium termékkibocsátása az ötödére zsugorodott.
Természetesen az ágazat súlyának a csökkenése nemzetközi jelenség, ami elsősorban a szolgáltató szektor növekedésének (a GDP-n belüli részaránya Európában mára eléri a 65-70 százalékot) és a hagyományos termelői ágazatok modernizációjának tudható be. Olyan világtendenciáról van szó tehát, amely az uralkodó trendeknek (a szükségletek változása, technológiai fejlődés, globalizáció, nemzetközi munkamegosztás stb.) megfelelően alakul.
A fő gond nálunk leginkább az alacsony szintű hatékonyság, a technológiai elmaradottság, a vízgazdálkodás tökéletlensége, strukturális problémák, nem megfelelő támogatási rendszerek, továbbá a más területeken is érzékelhető elöregedés és munkaerőhiány. A helyzet gyökeres megváltoztatása, az agrárium dinamikusabb, minőségi fejlődési pályára állítása több olyan kérdés megválaszolását is igényli, amely gyakran feledésbe merül.
Sok kicsi kevésre megy
Érdemes röviden áttekinteni, hogy mik az ágazat legfontosabb erősségei és gyengeségei. Előny, hogy aránylag sok a mezőgazdaságilag hasznosítható terület, a fejlődés mennyiségi és környezeti feltételei rendelkezésre állnak (ez az optimális üzemnagyság miatt is fontos). Az egész világon elismert, ám jelenleg jórészt hasznosítatlan tudományos háttérrel is rendelkezünk. Végül, a szektor exporttöbblete a teljes külkereskedelemben jelentős részt mutat, a célpiacok diverzifikációja és a feldolgozott termékek arányának növelése kitörési pontot jelenthet az ágazat számára.
A gyengeségek felsorolása sajnos már jóval több helyet kíván. Először is a magyar termőföldtulajdon-rendszer legfőbb strukturális problémáját, az osztatlan közös tulajdon hatalmas arányát, a birtokelaprózódás problémáját kell említeni. A mintegy 4 millió földtulajdonossal rendelkező Magyarországon ma a termőföldvagyon több mint egyharmada, 2,4 millió hektár osztatlan közös tulajdonban van, ami nagymértékben megnehezíti a hatékony gazdálkodást, a földek összevonását és az öröklést.
A birtokelaprózódás mértékére jellemző, hogy a kárpótlási időszak öröksége miatt számos olyan néhány hektáros szántó is akad az országban, amelynek több száz vagy ezer bejegyzett tulajdonosa van.
A gyakran bizonytalan jogi státusz miatt az érintett területeken elmaradnak az olyan hosszú távú beruházások, mint például az öntözőrendszerek kiépítése. Az észszerű birtokrendezés nagy megtakarításokat hozhatna, és hatalmas indokolatlan költségektől szabadítaná meg a mezőgazdaságot.
A földtulajdon kérdése évtizedek óta megosztja a politikai erőket és a gazdálkodókat is. Alapesetben ma csak földművesnek minősülő (magyar és EU-s) állampolgárok, tehát természetes személyek szerezhetnek földtulajdont, jogi személyek nem (kivéve egyes speciális eseteket, pl. az egyházakét). Egy személy (közeli hozzátartozókkal együtt) tulajdonában, amennyiben földművesről van szó, legfeljebb 300 hektár, állattartó telep esetén pedig maximum 1200 hektár földterület lehet, a földművesnek nem minősülők legfeljebb 1 hektárt tulajdonolhatnak.
Egyre kevesebb a bevonható vidéki mezőgazdasági munkaerő, az urbanizáció következtében csökken a vidéki lakosság. Ennek következtében elakadt az agrárnemzedék-váltás, fokozódik az elöregedés.
A magyar öntözési lehetőségek lényegében megszűntek vagy túl költségesek, pedig a fejlett és produktív mezőgazdaság elképzelhetetlen öntözés nélkül. A Kárpát-medence felmelegedési üteme világviszonylatban is kimagasló, és ez tartós aszályoknak teszi ki a növényi kultúrákat. A mezőgazdaság kiszolgáltatottságát tovább növeli, hogy a megfelelő infrastruktúra hiánya miatt a termőföldek jó része nem öntözhető. A vízkészletek megcsappanása, mindenekelőtt a Duna−Tisza közén, már-már az elsivatagosodás veszélyét hordozza.
További gyengeség, hogy a GMO-kultúrákkal kapcsolatban ma erősen hiszterizált a magyar közvélemény, sokan (alaptalanul) félnek a genetikai manipulációktól. Már ma is elképesztő kutatási lemaradásban, hátrányban vagyunk az európai és amerikai multinacionális intézetekkel, cégekkel szemben, ennek következményeként pedig a magyar növénynemesítés technológiai hátránya komoly piaci veszteséggel jár majd.
Nem szociális kérdés
Ahhoz, hogy a fentiekben a teljesség igénye nélkül felsorolt feszültségek enyhüljenek, átfogó kormányzati stratégiára van szükség, de mindenekelőtt el kellene dönteni, hogy mit akarunk. Magyarországnak versenyképes vagy szociális eltartó mezőgazdaságra van-e szüksége? Képes lehet-e az agrárium a vidéki népesség eltartására? A sokak által támogatott, egyszerűbb megoldás lényegében a szociális jelleget hangsúlyozza, a fő cél e szerint a falvak lakosságmegtartó képességének erősítése, a kistermelők támogatásának fokozása, az önálló földbirtok megszerzésének könnyítése.
Csakhogy az utóbbi évtizedekben megváltozott a helyzet. A mezőgazdasági termelés technikai feltételei rohamos fejlődésnek indultak, ma egyre kevesebb ember egyre több élelmiszert képes előállítani. Olyan világméretű verseny alakult ki, amelyben csak azok képesek talpon maradni, akik magasabb szakmai képzettség, fejlett technológiák, mind nagyobb mennyiségű tőke és széles üzleti kapcsolatok felett képesek diszponálni.
Nyilvánvalónak látszik, hogy a szociális problémák megoldása nem keverhető össze a versenyképesség fokozásával, az árvalányhajas falusi porták, a békésen legelésző néhány tehén, a vidáman csaholó Bodri kutya idilli képe nem keverendő össze a modern agráriummal. Komoly gazdasági és társadalmi következményekkel járó szakmai melléfogás azt gondolni, hogy a mai technikai, piaci feltételek mellett is igaz, hogy ha sok embernek juttatnánk kis birtokot, akkor többen lennének képesek megélni a mezőgazdaságból.
A vidéki térségek megélhetésének a kulcsa nem a föld birtoklása, hanem a mezőgazdaságban és a rá-, illetve belőle épülő gazdaságban fenntartható munkahely. Ez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy a kisgazdaságok és a modern nagyüzem ne férne össze, de a primátus egyértelműen a piacgazdaságé. Napjainkban a magyar agrárium sem nem versenyképes, sem nem szociálisan eltartó, és ahhoz, hogy a lehetőségeinket ki tudjuk aknázni, a következő fő irányokban érdemes előrelépni.
Mindennapi kenyerünk
Újra kellene szabályozni a földtulajdon kérdését. A mai magyar szabályozás az egyik legszigorúbb Európában, és a jogi személyeket gyakorlatilag kizárja a föld tulajdonlásából. Az európai gyakorlat ugyanakkor vegyes képet mutat. Több országban (pl. Franciaország, Németország) a jogi személyek (civil szervezetek, egyházak vagy cégek) szerezhetnek mezőgazdasági területet, ám a hatóságok a birtokkoncentráció elkerülése érdekében elővásárlási joggal élhetnek, döntően a helyi gazdák javára. A volt szocialista blokk országaiban a földtulajdonlás kérdése érzékeny nemzeti stratégiai pont. Bár az EU-s csatlakozás óta a külföldi magánszemélyek és cégek előtt megnyílt a piac, a keleti tagállamok többsége (például Lengyelország vagy Románia is) drákói feltételekhez köti a jogi személyek földvásárlását.
A magyar gyakorlatot indokolt volna lazítani. A jogi személyek szélesebb körű beengedése a földpiacra azt eredményezhetné, hogy a nagyobb üzemméretekkel együtt növekedhetne a befektethető tőke volumene, ami együtt járna a drágább, de hatékonyabb technológiák alkalmazási lehetőségével. Ehhez a mainál józanabb megközelítésre volna szükség, s le kellene győzni a magyar közéletben és nemritkán a szakmai körökben is meglévő, érzelmi alapú, a föld és a földtulajdon fetisizálását, a „föld mindenekfelett” típusú gondolkodást.
Nehéz ügy a mintegy 340 ezer őstermelő kedvezményeivel kapcsolatos viták eldöntése. A részükre nyújtott adómentességek és kedvezmények folyamatos szakmai és társadalmi viták tárgyát képezik. Amíg a vállalkozásoknak a nyereségük vagy a bevételük után szigorú adókat és járulékokat kell fizetniük, addig az őstermelők tekintélyes része (akár a minimálbér sokszorosát megtermelve is) mentesülhet az szja-fizetés alól.
Az előnyöket biztosító szabályozás deklarált célja az élelmiszer-ellátás biztonsága és a vidéki megélhetés támogatása, ám a piaci szereplők jelentős része szerint az adómentes vagy átalányadózó őstermelők tisztességtelen piaci előnyhöz jutnak.
Az őstermelői igazolványok adta lehetőségekkel élve a nepperek jó része és számos tekintélyes magángazdaság kerüli el a közteherviselést.
A hatékonyság oldaláról nézve egyértelmű, hogy a mai helyzet mindenre jó, csak produktív agrártermelésre nem. A helyzet javítására meg kellene kezdeni az őstermelői státusz fokozatos átalakítását.
Az osztatlan közös tulajdon jogintézménye akadályozza a hatékony tulajdonosi szemléletet, gátat szab a beruházásoknál, nem illeszkedik az uniós jogi normákhoz. Elvben az ingatlan megosztásával a közös tulajdon ma is feloldható, a szükséges eljárások azonban lassan haladnak, sok a jogi, adminisztratív akadály, magasak az ügyvédi díjak, a földhivatali költségek. Átgondolt állami újraszabályozással, a jogi procedúrák egyszerűsítésével, a pénzügyi terhek csökkentésével kellene a folyamatot felgyorsítani.
Az ténykérdés, hogy a Kárpát-medence megfelelő öntözési potenciállal bír, amit jelenleg csak nagyon szerény mértékben használunk ki. Amíg az Európai Unióban a szántóterületek több mint tizedét öntözik már ma is, addig hazánkban az öntözhető területek aránya alig éri el a szántóterület harmincadát. Az ezredforduló óta az öntözésre értékesített víz mennyisége a felére esett vissza. Ezen feltétlenül változtatni kell, különben a többi, önmagában hatékonynak tartott intézkedés sem éri el a célját.
A vízgazdálkodást, az aszály elleni védekezést és az öntözésfejlesztést nemzeti, stratégiai ügyként kell kezelni. Az eddig megszokott, csupán csatornaalapú öntözés helyett egy összetett, a természetes vízmegtartást előtérbe helyező szemléletmódváltást kell végrehajtani. A legfontosabb cél a vízmegtakarítás és a precíziós kijuttatás, amelyek révén növelni lehet a termésbiztonságot és csökkenteni az üzemeltetési költségeket.
A kormány az állami tulajdonú vízilétesítményeken keresztül biztosított mezőgazdasági öntözővíz díját az idén is átvállalja, vagyis a gazdálkodók a vizet ingyen kapják. Az öntözővíz-szolgáltatás ingyenességének legfőbb indoka a mezőgazdasági termelés biztonságának növelése, az infláció megfékezése, valamint az aszálykárok mérséklése.
Sok szakmai kritika szerint ugyanakkor az ingyenes vízhasználat nemcsak az EU vízkeretirányelvével, hanem a fenntartható vízgazdálkodás érdekeivel is szembemegy, s várhatóan nem lesz sokáig fenntartható. Aminek nincs ára, azzal a felhasználók pazarlóan bánnak vagy túlhasználják, sem a minőségére, sem a mennyiségére nem vigyáznak. A szolgáltatói oldal pedig a hiányzó finanszírozás miatt többnyire nem tud mást tenni, mint hogy a szolgáltatás minőségét rontja, nem szándékosan, de kényszerből.
Végül, de nem utolsósorban komolyan kellene venni a tudásalapú mezőgazdaság eszméjét, könnyíteni, illetve támogatni a modern mikrobiológiai technológiák fejlesztését és alkalmazását. Genetikailag feljavított haszonnövényekkel és a hozzájuk tartozó termelési technológiával javíthatnánk a termőföld minőségét, a vizeink tisztaságát és a mezőgazdaság produktivitását.
A közeljövőben világméretekben lehet számolni az élelmiszerek és az édesvíz iránti növekvő kereslettel. A magyar agrárium intenzív technológiai fejlesztésével nemcsak a mindennapi kenyerünk jó részét biztosíthatjuk, hanem a világpiaci részesedésünk növelésével jelentős hozzáadott jövedelmet is kaphatnánk.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.