Donald Trump a Truth Social közösségi platformján azt írta, az Egyesült Államok ismét blokád alá helyezi Iránt. Ez azt jelzi, hogy a válság újabb eszkaláció felé halad és rohamosan csökken a diplomáciai megoldás, a tárgyalások megtartásának esélye.
Az amerikai Középső Parancsnokság, a Centcom közlése szerint az Egyesült Államok újabb csapáshullámot hajtott végre iráni katonai célpontok ellen, válaszul a Hormuzi-szoroson áthaladó kereskedelmi hajókat ért támadásokra.
Washington szerint a műveletek célja az volt, hogy gyengítsék Teherán képességét a nemzetközi hajózás zavarására. A hivatalos amerikai közlések légvédelmi rendszerekről, radarállomásokról, rakéta- és dróninfrastruktúráról, valamint a Forradalmi Gárda tengeri egységeihez köthető eszközökről szólnak. A hadijelentések nyelvén ez precíziós katonai akció, a térség államai számára azonban nagyon is valóságos háborús kockázat: egyetlen elhibázott rakéta, egy rosszul azonosított célpont vagy egy civil áldozatokkal járó találat elég lehet ahhoz, hogy a konfliktus túlnőjön minden korábbi politikai számításon.
Irán gyorsan válaszolt. Amerikai és nemzetközi beszámolók szerint több olyan országban is riadót rendeltek el, ahol amerikai katonai jelenlét van, köztük Bahreinben, Kuvaitban és Jordániában. Teherán a Forradalmi Gárda csatornáin azt állította, hogy amerikai katonai létesítményeket és logisztikai pontokat talált el. Ezeknek a bejelentéseknek a részleteit független forrásból egyelőre nem lehet teljes körűen ellenőrizni, a politikai üzenet azonban egyértelmű: Irán azt akarja jelezni, hogy a szorosért folytatott küzdelemben nemcsak védekezni, hanem regionális szinten visszaütni is képes.
A válság középpontjában a Hormuzi-szoros áll. Ez a keskeny tengeri átjáró Irán és az Arab-félsziget között a globális energiapiac egyik legfőbb csomópontja. A rajta áthaladó olaj- és gázszállítmányok miatt minden katonai incidens azonnal megjelenik az árakban, a biztosítási díjakban, a tankerek útvonalválasztásában és végső soron a fogyasztói inflációban is. A hétfői kereskedésben az olajárak már érezhetően emelkedtek: a Brent ára 78 dollár fölé ugrott, miközben a piac nem annyira a pillanatnyi károkat, mint inkább a tartós bizonytalanságot árazta be.
Donald Trump amerikai elnök közben új, szokatlanul nyers politikai keretet adott a konfliktusnak. A Fox televíziónak adott interjúban arról beszélt, hogy az Egyesült Államoknak át kell vennie a Hormuzi-szoros ellenőrzését, és a tengeri útvonal védelméért pénzügyi hozzájárulást kell kérnie azoktól a szövetségesektől és kereskedelmi szereplőktől, amelyek hasznot húznak a szabad hajózásból. Ez a gondolat tökéletesen illeszkedik Trump tranzakcionális külpolitikai logikájába: Amerika biztosítja a rendet, mások pedig fizessenek érte.
Csakhogy a tengeri folyosó stabil biztosítása állandó haditengerészeti jelenlétet, légvédelmi ernyőt, aknamentesítési kapacitást, hírszerzési együttműködést és regionális politikai megállapodásokat igényelne. Az amerikai „ellenőrzés” gondolata ezért nemcsak Teherán számára vörös posztó, hanem az öböl menti arab államoknak is kényes kérdés. Ezek az országok egyszerre támaszkodnak az amerikai biztonsági garanciákra és félnek attól, hogy területük megtorló iráni csapások célpontjává válik.
A diplomáciai mozgástér ennek ellenére nem zárult be teljesen. A korábbi átmeneti amerikai-iráni megállapodás, amely a szoros újranyitását és egy hatvan napos tárgyalási időszakot irányzott elő, most súlyos veszélybe került, de a közvetítő országok továbbra is próbálják fékezni az eszkalációt. Katar, Omán, Pakisztán és más regionális szereplők számára létkérdés, hogy a katonai erőfitogtatás ne forduljon át elhúzódó tengeri háborúba. Antonio Guterres ENSZ-főtitkár ezért maximális önmérsékletet és azonnali deeszkalációt sürgetett.
A konfliktus legnagyobb veszélye, hogy mindkét oldal képes győzelemként eladni a további keményítést. Washington azt mondhatja, hogy a szabad hajózás védelmében cselekszik, Teherán pedig azt, hogy saját szuverenitását és regionális befolyását védi az amerikai beavatkozással szemben. Ebben a logikában minden újabb csapás indokolhatja a következőt, miközben a valódi vesztesek nemcsak a célpontok közelében élő civilek, hanem azok a gazdaságok is, amelyek energiaellátása a Perzsa-öböl törékeny biztonságától függ.
Európát a válság különösen kellemetlenül érinti. A kontinens egyszerre próbálja növelni védelmi önállóságát, mérsékelni energiafüggőségét és kezelni az inflációs félelmeket. Ha a Hormuzi-szoros tartósan bizonytalanná válik, annak hatása nem áll meg a kőolajpiacnál. Drágulhat a tengeri szállítás, romolhatnak az ipari ellátási láncok, és ismét felerősödhet a politikai nyomás azokon a kormányokon, amelyek a háborús kockázatokkal szemben eddig gazdasági stabilitást ígértek.
