Megdöbbenve bámulják egymást az otthon maradottak és a „jövevények”. Beléjük szorul a szusz a csodálkozástól az Egy piaci nap előadásán, Mohácsi János rendezésében, a Komáromi Jókai Színház előadásán, a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválján. A produkció méltán kapta meg a legjobb rendezés díját.
Az érkezők arcán azért némi öröm csak tükröződik. Megviseltségükön, fájdalommal átitatott elcsigázottságukon csak átsüt némi jó érzés, hogy ismét szülőhelyükön lehetnek, tán vége a szenvedésüknek. De akik fogadják őket, megrökönyödötten ridegek. A szó valós és átvitt értelmében is tartják a három lépés társaságot. Van köztük, aki ha szemmel fel lehetne nyársalni valakit, megtenné. Egymással szemben áll a két „tábor”. A nem elhurcoltaknak vaj van a fejükön. Elfoglalt házak, amelyekbe se szó, se beszéd, beköltöztek, kifosztott lakások, megkaparintott pénzek. Azt hitték, ezeket már senki nem kéri számon rajtuk. Erre tessék, „szar került a palacsintába”. Direkt írom ilyen triviálisan, mert kapásból ez az ingerültség tükröződik az arckifejezéseken, az igencsak megemelt hangokon, ami hamarosan dühvé, haraggá, majd gyűlöletté fokozódva agresszióba torkollik.
Az első viszontlátásnál mindennek már érződik az előszele annak számára is, aki nem ismeri Závada Pál Egy piaci nap című regényét, amely a háborút követő pogromok és tömeghisztériák természetrajzát veszi górcső alá.
Závada műve dermesztő valós eseményeken alapszik. Ebből írt darabot Mohácsi István és testvére, Mohácsi János, aki 2018-ban meg is rendezte a drámát a Radnóti Színházban, erőteljes sikerrel.
Komáromba is átvitte az akkori alkotókat. Ugyancsak Khell Zsolt a díszlettervező. Fa- és fémcölöpökkel veszi körbe fojtogatóan, fenyegetően azt a teret, ahol sebtében, egyetlen nap alatt megtörténik valami borzadályosan természetellenes. Vagy hát ki tudja, az emberből előtörő fenevad is menthetetlenül a mi természetünk? Remete Kriszta jelmezei barna színűek, mint a facölöpök, nincs bennük semmi kirívó, tulajdonképpen semlegesek, így még inkább hagyják érvényesülni a színészek és a zenészek – az utóbbiak: Móser Ádám, Illés Ferenc, Béhr Márton – játékát. Amúgy a színészek is, a cölöpökön verve a ritmust, nemritkán zenélnek. Mohácsi esetében megszokottan Kovács Márton áll a kis zenekar élén, vele is indul az előadás. Kiáll a színpad közepére, és lúdbőröztetően „nyűvi” a hegedűjét, megelőlegezve azt a dermesztő drámát, ami majd elénk tárul.
Mohácsi mesteri ábrázolója annak, ahogy rémisztően felhorgadnak az indulatok, az ember kivetkőzik önmagából. Nagyon tud hatalmas tömeget ábrázolni, szemléletesen mozgatni, ütős kifejezőerővel felruházni. Amióta kénytelen volt eljönni a kaposvári teátrumból, megtanult kis színpadon, viszonylag kevés színésszel is hathatós tömeget képezni. Most is tizennégy színésszel dugig a színpad. A Kovács vezette zenekar intenzív, felpörgetett tempójú, hangos zenét játszik, és egy piachoz illően hangosak, gyakran trágárak, durva kifejezéseket használnak az emberek is. Kapásból él, lüktet a színpad, nincs ráhangolódás, felvezetés, máris benne vagyunk az események sűrűjében, és kapkodhatjuk a fejünket, hová is nézzünk. Mohácsi ugyanis azt szintén fenemód tudja, hogy párhuzamosan akár temérdek minden történjen. Ellenpontozni is imád, nem ritka, hogy ugyanabban a pillanatban látunk tragikus és komikus szituációkat, netán ezek teljesen összekeverednek. Ahogy a múlt is állandóan a jelenre hajaz, és viszont.
A zsidó téma is vissza-visszatér; egykor az Örkény Színházban, E föld befogad, avagy számodra hely címmel, Mohácsi a Kamenyec-Podolszkijban történt borzalmakról készített előadást. Arról, hogy a magyarok 1941-ben 28 ezer zsidót toloncoltak a határon túlra, akiket aztán lemészároltak. Hol volt akkor még a német megszállás?! Ebben a produkcióban is keveredtek a lórúgásszerűen fájdalmas, lidérces momentumok és a humor. Az egyik szituációban például, amikor az áldozatokat gödörbe lőtték, bornírt módon fotózó turisták jelentek meg, akik ráadásul ügyetlenkedtek az exponálással, így csaknem bohózati elemek elegyedtek hátborzongatókkal. Az Örkény Színházban még mindig műsoron lévő A Dohány utcai seriffben pedig zsidó viccek garmadája hangzik el, amiken röhögünk, miközben a döbbenettől gyakran meg-megáll a levegő.
Örkény István is elképesztően tudta ezt, a Pisti a vérzivatarban című darabjában egyenesen a Dunába lövéssel mert viccelni. Ez azonban nem blaszfémia, nem kegyeletsértés, hanem még inkább érzékletessé teszi a történelemnek ezt a véresen, gyilkosan abszurd szituációját, amelynek semmiképpen nem lett volna szabad megesnie.
Mohácsi segélykiáltás-szerűen arra hívja fel a figyelmet újra és újra, hogy bizony hasonló rémségek ismétlődhetnek, és látszólag jámbor, eddig hétköznapinak tűnő emberekből, belőled, belőlem, csaknem bárkiből, előtörhet a vadállat.
Ez a produkció is erről regél. A gyűlölködő tekintetekről. Az eltorzult arcokról. Az artikulálatlan hangokról és mondatokról. A szitokszavak és káromkodások áradatáról. Az elvakult indulatokról. Arról, hogyan lehet uszítani mások ellen, és hogy az aljas uszításnak miként lesz meg a förtelmes eredménye, hogyan alakul ki lincshangulat, s válik az is hihetővé, ami egyáltalán nem hihető. Hogy „szopják be” azt is sokan, hogy gyerekekből csináltak a zsidók kolbászt, vagy azt, hogy több zsidó jött vissza, mint amennyit elhurcoltak.
A színpad bal oldalán ül két barátnő, Hadnagyné és Hámosné, Holocsy Krisztina és Kiss Szilvia megformálásában, akik szintén gorombán szembekerültek egymással, most vitatkozva elevenítik fel a múltat, többek között azt, hogy férjeik, Szabó Viktor és Olasz István alakításában, a megrázóan dicstelen gyilkosságokig eljutó események középpontjába kerülnek. Ki-kihagy, szépíteni próbál az emlékezet. De azt nem lehet szépíteni, hogy a háború után is üldöztek el otthonukból zsidókat, tombolt és akár tombol ma is az antiszemitizmus, nagyüzemben folyik a gyűlöletkeltés. A színészek, akiknek jelentős része több szerepet is játszik – az említetteken kívül Molnár Xénia, Holocsy Katalin, Bernáth Tamás, Skronka Tibor, Mokos Attila, Fabó Tibor, Béhr Márton, Matusek Attila, Hostomský Fanni, Szebellai Dániel –, igazi csapatot alkotnak, ha kell, félelmetesen lúdbőröztető tömeget képeznek, amiből ki-kivillan egy mégiscsak emberi vagy totálisan elembertelenedett arc. Érzékeltetik, hogy valami nagyon hasonló, szinte bárhol, bármikor megtörténhet rémisztően elfajzott világunkban. És ez torokszorító.
