A futball-vb olyan torna, amelyen (tizenhat, huszonnégy, harminckettő után) immár negyvennyolc ország válogatottjai játszanak, és sosem az angolok nyernek.
Tudom, tudom, 1966…
A kivétel erősíti a szabályt.
Ráadásul azon az angliai világbajnokságon az egészen piti kekeckedésektől a roppant súlyú döntésekig mindent elkövettek a rendezők – az angol FIFA-elnök Stanley Rous együttműködésével –, hogy az örök lúzerekből győztesek legyenek.
Az előző két vb-t megnyerő brazilok kimentek edzeni a boltoni Burden Parkba, amelynek pályáján „véletlenül” nem álltak futballkapuk. Ez volt a pimfek egyike. A sok nagy visszásság közül a legnagyobb meg az volt – túltett még Alf Ramsey-nek, a fair play állítólagos hazája szakvezetőjének megdöbbentő megnyilvánulásán, az argentinok „leállatozásán” is –, hogy Anglia válogatottja Geoff Hurst láthatatlan góljával nyerte meg a döntőt, mert soha, senki nem tudta bebizonyítani, hogy a felső lécről lepattanó labda a nyugatnémet kapu vonalán belül landolt 2:2-nél.
Az angolok azóta várnak újabb vb-döntőre, hiába.
Amúgy már korábban is érték őket viszontagságok, mert – miután az első három vb-n a „futball őshazájának” gőgjével nem kegyeskedtek megjelenni –, első részvételük alkalmával kikaptak az Egyesült Államok amatőrjeitől. Ez volt 1950-ben. Majd 1954-ben, 1958-ban és 1962-ben sem hagytak nyomot, mígnem hatvanhatban hazavezették maguknak a vb-t.
A kivételes diadalon kívül az angol válogatott még tizenhatszor próbálkozott a világbajnokságon, de csak két szerény negyedik helyig jutott. Volt, hogy a részvétel jogát sem tudta kivívni, elhasalt a selejtezőkön. Nem egyszer, háromszor (1974, 1978, 1994).
Most a The Telegraph azt írta: „Túl sok megaláztatással kellett szembenéznünk évek hosszú során, ám amikor Anglia vezetett a világbajnoki elődöntőben öt perccel a hagyományos játékidő vége előtt, az embernek az volt az érzése, hogy ezúttal másképp alakulhat.”
Sok embernek volt ez az érzése, mert a Brit Sör- és Kocsmaszövetség közlése szerint a londoni pubokban nyolcmillió korsó sör fogy el egy átlagos júliusi szerdán, ám ezúttal 14 millió krigli tartalma csúszott le.
Farkasokkal táncolunkKorán ittak a medve bőrére. A túlélőművész argentinok ugyanúgy fordítottak, mint a szintén veszni látszó nyolcaddöntőben az egyiptomiak ellen, így a vezető gólt megszerző Gordonból is bőgő lett. Hozzá kell tenni: Egyiptommal szemben kevesebb volt az esély és több a manőver, most azonban az argentinok tökéletesen megérdemelt, a játék képe alapján logikus győzelmet arattak, még ha két góljukat a 85. és a 92. percben érték is el.
Anglia 1:0-s vezetésnél védelembe vonult, még Harry Kane is önkéntes bekket játszott. Márpedig Anglia tizennégy góljából hatot-hatot Kane és Jude Bellingham jegyzett ezen a vb-n, tehát ha ők nincsenek kapuközelben a túloldalon, akkor az ellenfél tizenhatosa demarkációs zóna.
Az érthetetlen hátrálásra Thomas Tuchel, az angolok német szövetségi kapitánya még rátett egy lapáttal. A 72. és a 96. perc között hat védőt – James, majd O’Reilly, Stones, Guéhi, Spence, Burn, Konsa – szerepeltetett, ennél többet csak Mészöly Kálmán vetett be az argentinok ellen az 1982-es vb-n. A kezdő tizenegybe állította Martost, Bálintot, Garabát, Rabot, Tóth Józsefet, Sallait, Varga Józsefet, ám a defenzívával – magától értetődően – nem tudta elkerülni a gólzáport (1-4).
Tuchel is megásta – de legalábbis mélyítette – a vermet a szigetországi csapatnak. A La Nación című Buenos Aires-i lap kifogástalanul foglalta össze a történteket: „Argentína leckét adott Angliának futballból és bátorságból.”
A kérdés most már csak az: mennyit kell élnie egy embernek ahhoz, hogy megérje a rendre kioktatott „tanítómesterek” újabb világbajnoki címét a hatvan évvel ezelőtti, nagyon is ellentmondásos egyke után?
