Ezt a politikai tévéshopterméket számos alkalommal pozicionálták újra. A liberális internacionálétól (csuhások, térdre, imához!) a polgári Magyarországon és a szélsőbaloldali rezsimágián át a szélsőjobboldali idegengyűlöletig sok mindent töltöttek már fröccsöntött műanyagflakonjába. A végére aztán olyasmi derült ki, mintha a csípősketchupos-dobozból meleg fókazsír fröcskölne a hűséges vásárlók pizzájára. Biztos az is jó valamire, de nem sokat dob a pizzán. Egy vakteszten talán még átmenne a termék (mint választáskor rendesen), merthogy ilyenkor Mária országának átlagos patrióta törzsszavazója ketchupnak érezte volna még a másnapos aszfaltot is. No de, ha lekerül a szemellenző, akkor szegény aszfaltnak már semennyire nem erőssége a gasztronóm öntudat.
Most azonban valami egészen különleges marketingműveletre volna szükség a Fideszben. Mivel veszedelmesen ehetetlen-ihatatlan lett a termék maga, ezért a neve is teljesen vállalhatatlanná vált. Az a név, amiért már csak néhány ezren mennek ki a térre, hogy a vállalhatatlanság netovábbjainak kiebrudalása ellen protestáljanak. És az a név, aminek védelmében az alapító atya nemhogy nem vállal sorsközösséget a szórványos érdeklődőkkel, hanem egyenesen nyolcezer kilométerre utazik, amikor nap nap után elvész a haza becsülete.
És még mindig vannak, akik képesek megmagyarázni, miért van Orbán mindig jó helyen ott, ahol éppen van, mintha legalábbis nem vezette volna hegynek nagy mellénnyel a Boeing 747-est (vagy inkább a Tupoljev 144-est).
Nem itt van a helye. Nem most van itt a helye. A lelátóról is képes szemmel tartani a magyar demokrácia legkisebb szívritmuszavarát. Itt lesz, amikor itt kell lennie. Ők lennének az asztaltevők ijesztő állcsúccsal, ha volna ilyen magyar népmese.
És ha már ijesztő állcsúcs. Van az a már-már rejtői eufemizmus, amikor a ketrecharcos úgy magyarázza görcsben fetrengő vereségéből kiolvasható fájdalmát, hogy a gyomorszájával mért elemi erejű csapást az ellenfél térdére, majd az állcsúcsával vitte be a kegyelemdöfést az életéért könyörgő harcos öklének csontos buzogányára. Szerintünk valahogy így érezhette magát Orbán Viktor a dallasi spanyol–francia elődöntő szerinte téves bírói ítélete miatt elégedetlenkedve a legendás almazöldben, amikor a nyár csúcsigazolásának nevezte Szijjártó Péter beállását a kínai BYD multicég felsővezetésébe. Orbán közlése lassan már tényleg az a szint, amikor inflagranti viccben a csalfa férj merészet húz és felcsattan: Most nekem hiszel vagy a szemednek, drágám? Márpedig a magyarok szeme sokat javult az elmúlt években szemlátomást.
Miért is volna jó a Fidesznek, hogy a kampány egyik arca, a még mindig fiatalnak számító egykori külügyminiszter, aki életét és vérét adta volna Orbánért és a Fideszért, lepattan egy kínai multicéghez. Ha ez jó hír egy pártnak (vagy az, hogy a pártelnök inkább az öklét lengeti Dallasban, semhogy összerántson egy valamirevaló tüntetést a Sándor-palota előtt), akkor nagyon sok rossz hír lehet még az almáriumban. És hát nagyon sok rossz hír van még az almáriumban. Itt van mindjárt a nyughatatlan fideszes űrnő, Ferencz Orsolya cselekménye, aki elégedetlen az Orbán vezette szembenézés politikai röpirataival, és egy polgári-nemzeti értékeken alapuló politikai közösség megszervezésén dolgozik.
Amit nyilván nem Finesznek fognak hívni, sőt, alighanem F, I, D, E és SZ sem lesz a nevében.
Ehhez csak annyi megjegyzésük volna, hogy még a kirántott aszfalt is jelentősen gusztusosabb lehetne, mint az a politikai megnyilvánulás, amikor a NER csak akkor válik visszatetszővé, amikor elveszti a pénzt és a hatalmat. Ugyanez vonatkozik Navracsics Visszavonult Aztán Mégsem Tiborra is, aki egyszerre dolgozik a Fidesz megújításán, és helyesli az űrhölgy pártalapítási törekvését, miközben a nem politizálás sokkal jobban állna minden levitézlett fideszesnek. Lebuktak ugyanis. Ahogy Navracsics Tibor fogalmazott Krug Emíliának: „A magyar közvélemény nagyobbik része a Fideszhez úgy közelít, mint bűnözők társaságához.”
Hát ez az. Tényleg úgy közelít. Talán nem mindegyik kópé akart bűnözni szakmányban. Orbán János Dénes talán tényleg elhitte, hogy ízléses dolog kilenc operettlibrettó jogát eladni 412 millióért a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-nek, (KMTG) és 129 milliót kasszírozni az Operettszínháztól, miközben nemhogy nem ízléses, de a büntetőjoggal is lehet közös halmaza. Nem véletlenül fizetné vissza a pénzt. Talán Sulyok Tamás is elhitte, hogy a kétéves működésének 33 külföldi útja alatt elutazott 387 millió forint még a hülyének is megéri, nemhogy a magyaroknak.
Megérte volna, ha súlyosabb lett volna a demokrácia és az emberek védelmében, de légnemű volt, mint az közismert.
És az NKA 17 milliárdját szétszóró jómadarak is hihették, hogy jót cselekszenek, hiszen Osztie Zoltán is Orbánért imádkozik. Gyanút kellett volna fogniuk. De elhagyta őket minden, ami emberi, minden, ami polgári. Elromlottak. Űrnő legyen a talpán, aki kiszereli belőlük a szakácsi, ábrahámi, apáti, bohári mechanikus narancsot.
