Az új kormány tagjainak megszólalását gyakran kíséri ingerültség. Lannert Judit oktatásügyi miniszterét például, aki egy interjúban azt mondta, a kisiskolások iskolai foglalkozását húszperces időtartamban kéne korlátozni. A kommentelők között akadtak pedagógusok, akik dühösen kioktatták a miniszter asszonyt, hogy húsz perc alatt nem lehet elvégezni a számonkérés, új anyag előkészítése, tanítása, gyakoroltatása negyvenöt percet igénylő feladatát.
Úgy kezelték a tanóra fogalmát és időkeretét, mintha az a megváltoztathatatlan természeti törvények közé tartozna. Pedig tudjuk, hogy a latinos Comenius (1592–1670) néven ismert cseh pedagógustól származik, ahogy az osztály – egységes életkor és fejlettség szerinti tanulócsoport – fogalma is. Ő mint az oktatásügy radikális megújítója biztosan nem tiltakozna, ha az óvodából éppen átkerült kisiskolások életkori jellemzőjére – az akaratlagos figyelem könnyű kifáradására – tekintettel áttérnének körükben a rövidebb tanórákra.
Az egységes tanórák inkább az iskolák vezetőségének kedveznek a munkaszervezés megkönnyítésében. Ha minden iskolai csoportban ugyanakkor „csöngetnek ki”, könnyű megoldani az iskolaudvaron a foglalkoztatásukat, a tanárkollégák is könnyen átérnek az egyik osztályból a másikba, még egy csöpp pihenésre, felkészülésre is marad idejük a nagyszünetben. De ha az alsó tagozatban rövidebb tanórákat vezetnének be, az sem okozna megoldhatatlan szervezési problémákat az iskolák vezetőségének.
A hozzászólók között nem kevesen egyenesen a miniszter kutatói státusán gúnyolódtak, mondván, mit tud az ilyen a valódi iskolai életről. Azt tanácsolták neki alpári stílusban, takarodjon vissza a könyvtárba és az íróasztalhoz, és hogy az iskolában mi történik, azt majd ők, a pedagógusok fogják eldönteni. A tudomány és az iskola harcában – írták – az iskola fog győzni.
Látszik, hogy szárba szökkent az orbáni propaganda értelmiségellenességének dudvája, a mindennapi józan észnek nevezett műveletlenség, gondolattalanság és szellemi restség.
Az iskola és a tudomány ellentéte a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveiben számos fiatal kutatót ihletett meg, akkor születtek az elavult iskolai anyagot félresöprő és a tudomány legújabb eredményeit a fiataloknak lebilincselő szemléletességgel közvetítő irodalomtörténeti és nyelvészeti taneszközök, valamint Varga Tamás matematikatanítási reformanyagai. Ezek egy újszerű pedagógiai elképzelést közvetítettek, melynek lényege, hogy a tanulót az ismeretszerzés során egyenrangú társnak tekintették – ezt tükrözte a tanítás helyett használt terminus, a tanulássegítés is.
Ez az időszak a pedagógiai kísérletek időszaka volt, és ezt akkoriban mind a kormányzat, mind a társadalmi környezet támogatta. Csak két közismert nevet említek, Gáspár Lászlóét és Zsolnai Józsefét, az ő koncepciójuk az iskolai oktatás egészére kiterjedt. Jellemző volt rájuk az úgynevezett frontális tanítás háttérbe szorítása a kis csoportokban végzett foglalkozásokkal szemben. Az előző azt jelenti, hogy a tanár kiáll az osztály elé, és úgymond „leadja az anyagot”, közben a tanulók figyelnek és „tanulnak”. Az utóbbi esetében a tanulók négy-öt fős csoportjai meghatározott kérdések, feladatok alapján dolgoznak, keresnek válaszokat a kérdésekre. Az óra végén az új ismereteket összefoglalják, és megosztják a többi csoporttal. Ennek a módszernek az előnye az együttműködés, egymás képességeinek megismerése.
A másik fontos tevékenységi forma a projektmunka, melynek során a tanulók a tanórákon kívül kutatják lakóhelyük valamely sajátosságát – például a településen lakó nemzeti kisebbségek kultúráját –, ezt írásos formában, szemléletesen feldolgozzák, és bemutatják a társaiknak. Az iskolások megtanulnak kutatási tervet készíteni, felnőttekkel célirányos beszélgetéseket, interjúkat folytatni, és az összegyűjtött ismereteket szemléletesen közvetíteni. A folyamat az iskola és a település között hoz létre szerves és személyes kapcsolatot.
Ebben az időben születtek a roma tanulók kulturális és nyelvi sajátosságait messzemenően támogató iskolák: 1994-ben Pécsett a Gandhi Gimnázium, 2007-ben Sajókazán a Dr. Ámbédkar Iskola. Születtek romani és beás nyelvi tananyagok, ezek más iskolákban is népszerűek voltak.
Kifejlesztettek és sikeresen alkalmaztak különféle tantárgyakra oktatási csomagokat is, ismeretközvetítő tankönyvekkel, munkafüzetekkel, tanári kézikönyvekkel. A pedagógusok választhattak közülük saját érdeklődésüknek és a rájuk bízott gyermekek sajátosságainak megfelelően.
Visszatekintve ezek az évtizedek a magyar pedagógiai kutatás és gyakorlat aranykorának tűnnek, különösen, ha a NER-korszak lebutított központosításának perspektívájából nézünk vissza rájuk.
Az orbáni politika elejétől fogva nem igazi szakembereket, hanem a hozzájuk szervilis módon lojális személyeket nevezett ki az oktatásügy élére. Emlékszem az egyik közoktatási főfelelős panaszára, hogy nincsenek érdekes, a gyermekek számára vonzó matematika-tankönyvek. Megkérdezhetjük: miért nem veszi elő a fiókból Varga Tamás nemzetközileg is elismert anyagait? Nyilván azért, mert nincs fiókja, megfelelő szakmai háttértudása. Bizonyára a környezetének sem, azért hagyták a főnöküket így leszerepelni.
A rendőrminiszter alá besorolt oktatásügy végigszenvedte a szervezeti központosítást és az egységesítés legprimitívebb formáját. Betiltották a szabad tankönyvválasztást, tönkretéve ezzel az addig virágzó tankönyvpiacot. Megnéztem a szakmámnak megfelelő egyentankönyveket: a sokféle tankönyvből összeollózott részletek koncepciótlan egyvelegével találkoztam.
Mi volt az orbáni pedagógia központi gondolata, milyen volt az emberképe? A tölcsér: amit beletöltünk a tanulók fejébe, az ott is marad. A sok hittanórából buzgó kereszténység, a sok hazafias olvasmányból, amit a legnagyobb tudományos teljesítményekért járó Széchenyi-díjjal kitüntetett, semmiféle tudományos fokozattal és értékelhető teljesítménnyel nem rendelkező Takaró Mihály válogatott össze: orbáni hazaszeretet.
Ha hozzávesszük az oktatásügyi büdzsé rendszeres fosztogatását – az iskolakötelezettség életkori határának leszállítását, a tanári óraszám emelését, az ingyen végzendő helyettesítések kötelezővé tételét –, nem csoda, hogy tömegesen hagyták el a pályát a munkapiacon könnyen boldoguló természettudományos és idegennyelv-szakos kollégák. Aki maradt, visszatért a frontális tanítás unalmas és legkevésbé hatékony formájához – ennyi pénzért, ennyi vegzatúrával alázva nem fog fáradságos és időigényes módszerekkel bíbelődni. A fiatalok pedig vagy nem is jelentkeztek a pedagógusképző szakokra, vagy nem kezdték el a pályát. Világos, hogy a közoktatás rendbehozatala nem képzelhető el a pedagógusképzés gyökeres átalakítása nélkül.
Türelmet kérek minden érintettől: tanártól, tanulótól, szülőtől – ez az átalakítás időigényes lesz. Az átalakítóktól pedig azt, hogy vegyék elő és használják bátran a magyar pedagógia kreatív innovációit. Ha emlékezünk rájuk, és szükség szerint átalakítva alkalmazzuk őket, jobb lesz iskolába járni tanárnak, tanulónak egyaránt.
A szerző nyelvész
