Van-e kérdés? – kérdezte első filozófiaóráján Joseph Agassi 1960-ban Hongkongban.
– Nincs kérdésünk – ráztuk a fejünket.
– Az óra elmarad – mondta Agassi.
Meglepetés.
– De ön nem mondta el az anyagot – mondtuk.
– Olvassák a könyvüket! – mondta.
Amikor a következő óra elkezdődött:
– Van-e kérdés? – kezdte.
– Nincs – mondtuk mi.
Az óra befejeződött. Azt gondoltuk, hogy biztosan viccel. Nem viccelt. Az óra befejeződött.
A harmadik órára átgondolt kérdésekkel jöttünk. Micsoda óra volt!
Ez a rövid történet talán többet mond el az oktatás lényegéről, mint sok száz oldalnyi pedagógiai szakirodalom. Mert nem egyszerűen arról szól, hogy egy tanár „modern” volt, vagy szokatlan módszereket használt. Hanem arról, hogy mit tekintünk valójában tanulásnak.
A hagyományos iskola sokszor abból indul ki, hogy a tudás valami kész csomag, amelyet a tanár birtokol, és amelyet át kell adnia a diákoknak. A diák feladata figyelni, jegyzetelni, visszamondani. A kérdés ilyenkor gyakran csak zavaró tényező: lassítja a „haladást az anyaggal”.
Pedig az igazi tanulás többnyire nem ott kezdődik, amikor választ kapunk, hanem amikor megszületik bennünk egy valódi kérdés.
Agassi felismerte, hogy kérdés nélkül nincs gondolkodás. Ha a diákban nincs belső nyugtalanság, nincs kíváncsiság, nincs olyan pont, ahol saját tudása elégtelenségét megérzi, akkor a tanítás könnyen puszta információközléssé válik. Lehet jól szervezett, lehet fegyelmezett, lehet hatékony is bizonyos értelemben – csak éppen nem biztos, hogy valódi szellemi munkát hoz létre.
Az iskola sok helyen még mindig úgy működik, mintha a tanulás lényege az lenne, hogy minél gyorsabban és minél nagyobb mennyiségben adjunk át előre meghatározott tananyagot. A kérdésekre gyakran nincs idő. A bizonytalanságra sincs. A kételyre még kevésbé. Pedig a tudomány, a filozófia, de még a hétköznapi emberi megértés is ezekből táplálkozik.
A jó tanár nem egyszerűen válaszokat ad. Sokszor inkább olyan helyzetet teremt, amelyben a kérdés fontossá válik. Ez persze nehezebb és kockázatosabb út. A frontális oktatás biztonságosabbnak tűnik: a tanár beszél, a diák hallgat, az óra „megy tovább”. Csakhogy közben könnyen kialakulhat az a hallgatólagos megegyezés, hogy a gondolkodás nem a diák dolga.
Agassi történetének egyik legfontosabb mozzanata éppen az, hogy a felelősséget visszaadta a hallgatóknak. Nem alázta meg őket, nem szidta le őket. Egyszerűen komolyan vette őket. Úgy kezelte őket, mint akik képesek önállóan olvasni, gondolkodni, kérdezni.
És amikor végre valódi kérdésekkel érkeztek, „micsoda óra volt”.
Talán az iskola egyik legfontosabb feladata ma nem az, hogy minden kérdésre kész válaszokat adjon, hanem hogy segítsen megőrizni – vagy újra felébreszteni – a kérdezés képességét. Mert egy társadalom, amelyben az emberek nem kérdeznek, könnyen válik irányíthatóvá. Ahol viszont vannak kérdések, ott előbb-utóbb gondolkodás is lesz.
A szerző oktatási szakértő