Könnyű tollal – billentyűzettel – írom, hogy igaza van Magyar Péternek. Azért könnyű tollal, mert amúgy is azzal vádolják az újellenzéki oldalon a Népszavát, meg az óellenzékin is, hogy mindig is a Tisza oldalán állt, kezdettől támogatta Magyar Pétert, hogy átrágja magát valahogy a Fidesz által emelt hegyeken. Az állítás bizonyos mértékig igaz: a Népszava már 2024 februárjában is úgy gondolta, hogy elég a fiatal demokraták hatalmából, és bár korábban sem gondolt mást, valóban megszállta az érzés: eljött a nagy lehetőség ideje. Ezzel együtt a Népszava – amelyet fogalmam sincs, hogy hova sorolt Magyar Péter, de az egészen biztos, hogy nem a sajátjai közé – sose került a Tisza, majdan az új hatalom közelébe, és ez a helyzet azóta sem változott. Az azóta itt április 12-ét jelöli; lapunk legalább akkora bajba került, mint azok az orgánumok, amelyek az előző rendszert szolgálták. Mellettünk csak a 153 évünk szól, ez azonban manapság kevésnek tűnik ahhoz, hogy fölé szálljunk az új rendszernek. Alul vagyunk, még tán sose voltunk ennyire alul; már nyomtatott lapunk sincs.
Szóval ennek fényében értékeljék azt a bizonyos könnyű tollat; hasznunk bizonyosan nem származik abból, hogy egyetértünk Magyar Péterrel.
Pedig ez a helyzet. Soha nem lesz a magyar politikában olyan helyzet, hogy egy egész társadalom egyetért egy bizonyos döntéssel, most például azzal, hogy a miniszterelnök átmeneti időre Polgár Juditot jelölné köztársasági elnöknek. Hangsúlyozottan átmeneti időre. Csakis addig, amíg nem lesz új alkotmánya az országnak. Amely új alkotmány körül sem lesz teljes egység; miért is lenne az.
Miért hihetnénk hát, hogy Polgár Judit, többszörös világbajnok, olimpiai bajnok sakkozó egyben a nemzet egységét jelentené; van, aki nem ismeri, van, aki csak a szocializmus idején vívott harcaiból emlékszik rá, ráadásul nem is rá, hanem az apjára, van, aki egy jó kis zsidózási lehetőséget lát benne – magyar–izraeli kettős állampolgár –, és van, aki a sakkozó zsenit. Én magam sosem találkoztam vele, csak Polgár Lászlót ismertem, mindig is tiszteltem elhivatottságát, azt azonban nem tudom, hogy szívesen lettem volta-e a lánya (fia). De nem azért, mert ádáz harcot vívott a „létező szocializmussal”, hanem mert kegyetlen következetességgel tanította és nevelte lányait.
Amit tudok róla: egy makacs, kemény lány, aki valóban nem jogász, de ettől még van józan ítélőképessége, és akár köztársasági elnöknek is alkalmas lehet. Bíztam benne, hogy az a sok negatív komment nem rettenti őt vissza a feladattól; végül is az egész élete ilyen küzdelmekből állt.
És aki képes volt a férfi világbajnok zsenit, Garri Kaszparovot is legyőzni egyszer, miért rettenne vissza azoktól, akik vagy zsidózzák, vagy felkészületlennek tartják a feladatra.
Úgy tűnik, nem lesz-e belőle a köztársaság első embere. Azt nem tudjuk, hogy jó első ember lett volna-e. Azt azonban igen, hogy már az is jobb – ahogy ezt is hangsúlyozta Magyar –, hogy vitatkozunk róla. És ebből a vitából egybként az is kiderült, hogy egyáltalán alkalmasak vagyunk-e egy ilyen típusú vitára.
Ma azt gondolom, hogy nem. S Lényegében erre jutott Polgár Judit is, esélyt sem látott arra, hogy javítson valamit az ország megosztottságán. Visszautasította a felkérést, érthetően és szomorúan.