Liverpool forrongott. Az eredeti ágrajz szerint az Anglia–Portugália vb-elődöntőt kellett volna rendezni a Mersey partján, ám a brit machinációk világbajnokságán a szervezők – az angol FIFA-elnök, Stanley Rous jóváhagyásával – megváltoztatták a programot: a házigazdák a londoni Wembley-ben léptek fel, Liverpoolnak az NSZK–Szovjetunió mérkőzés jutott.
A Goodison Park összes jegye elővételben elkelt, de a felháborodott liverpooliak közül sokan otthon maradtak, a helyszínen mindössze 38 273 nézője volt a találkozónak úgy, hogy nyolcezer német érkezett a mérkőzésre. Nem lelkesedtek értük, a brit közönség kórusban kiáltozta nekik és csapatuknak: „Sieg Heil!” (E háborús hangulat még harminc évvel később, az 1996-os Európa-bajnokságon is jelen volt Angliában. A The Sun ezzel a szalagcímmel jelent meg az angol–német elődöntő napján: „Let’s blitz fritz!”)
Ebből a szempontból egy német–szovjet összecsapás kiváltképp súlyos emlékeket ébresztett, bár a két csapat már 1955-ben és 1956-ban is találkozott egymással. Először Moszkvában, ahová a németek 1941-ben nem jutottak el. Tizennégy évvel később az NSZK válogatottja hét 1954-es világbajnokkal – a nácikhoz képest szolid mészáros Werner Liebrichhel, továbbá Josef Posipallal, Horst Eckellel, Helmut Rahnnal, Fritz Walterral, Max Morlockkal, Hans Schäferrel – állt fel, ám a Dinamo-stadionban a szbornaja nyert 3:2-re, noha Walter és Schäfer góljával a vendégek vezettek 2:1-re. (A mérkőzésről a Népsportot Sebes Gusztáv szövetségi kapitány tudósította.)
Egy évvel később Hannoverben megint a szovjet csapat győzött (2:1).
Az első gólt az az Eduard Sztrelcov szerezte, akit 1958-ban a világbajnokság helyett a gulágra vittek, mert nem volt hajlandó feleségül venni Jekatyerina Furcevának, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága első női tagjának a lányát, akivel intim kapcsolatba került egy Moszkva-parti estén.
A csatár öt esztendőt töltött kényszermunkatáborban, még kettőt robotolt a Lihacsov autógyárban, amelyben 1963-ban nem magának és nem is a népnek gyártotta a detroiti Packard mintájára készült nyitott limuzint, a ZIL 111-et. Aztán 1965-ben eltörölték további büntetését; öt évet megúszott, mert eredetileg tizenkettőt mértek rá.
Hiszik vagy sem: visszatért futballozni, 1966-ban már újra meghívták a válogatott keretbe, de a világbajnokságra – mint megbízhatatlan elemet – nem engedték elutazni, noha 1967-ben és 1968-ban egyaránt az Év labdarúgójának választották a Szovjetunióban. Utolsó válogatott meccsét hatvannyolc májusában Budapesten játszotta, Mészöly Kálmán azt mondta róla: „Ilyen bivaly erős emberrel soha máskor nem találkoztam.” Az Eb-negyeddöntőt a Népstadionban honfitársaink nyerték 2:0-ra, a moszkvai visszavágón viszont a szovjet együttes 3:0-val vett revansot Sztrelcov nélkül, akit aztán soha többé nem invitáltak a vörösök legjobbjai közé.
A liverpooli elődöntőbe a szovjet csapat százszázalékos teljesítménnyel jutott, miután a csoportkörben legyőzte Észak-Korea (3:0), Olaszország (1:0) és Chile (2:1), majd a legjobb nyolc között, fájdalom, Magyarország válogatottját (2:1). Az utóbbi eredményben – a sorozatos magyar helyzetkihagyásokon, a többi közt Rákosi Gyula felejthetetlen luftján túl – szerepet játszott, hogy Nyikolaj Morozov szövetségi kapitány a chileiek ellen kilenc poszton változtatott, miután már a második csoportfordulóban biztossá vált a komanda továbbjutása, azaz a negyeddöntőben (Albert Sesztyernyovon, Valerij Voronyinon és a Chilének két gólt vágó, így kezdővé előlépő Valerij Parkujanon kívül) csupa pihent játékos szerepelt. Ráadásul a csoportelsőnek nem kellett kimozdulnia, a szovjet–magyart ugyanúgy a sunderlandi Roker Parkban rendezték, mint a szovjet–chilei találkozót.
A negyeddöntő előtt a Népsport azt írta: „A kiváló szovjet együttes nehezebb ellenfélnek ígérkezik, mint amilyen Brazília volt.” Erről az abszurdról sokan Korda Györgynek az első Táncdalfesztiválon, 1966 nyarán elhangzott dalára asszociáltak: „Hazudik a szemed.” (A szám ugyanúgy a megannyi országos slágerrel büszkélkedő énekes pályafutásának szerényebb darabja maradt, mint az, hogy az előadó évtizedekkel később belépett az ultizók Digitális Polgári Körébe.)
A Sunday Times a magyar sportlapnál kevésbé lelkesedett a szovjet labdarúgókért, legalábbis azok csatárjátékáért, mert megjegyezte: „A Banyisevszkij, Malofejev kombinációkat oly könnyű előre kitalálni, akár egy vonat menetirányát a sínen.”
Azért Lev Jasin, az egyetlen aranylabdás kapus, valamint Sesztyernyov és Voronyin világklasszist képviselt, igaz, a liverpooli elődöntőben dúsgazdag profik álltak a másik oldalon. A Bundesligában ugyan 2500 márka volt az akkori fizetési plafon – a béketáborban ez is álommal felért –, ám Helmut Haller 750 ezer márkáért és 200 ezer márkás fizetésért szerződött Itáliába, hogy aztán hasonló feltételekkel kövesse őt Karl-Heinz Schnellinger.
S az NSZK csapatában ott volt még Willi Schulz, Franz Beckenbauer, Wolfgang Overath. Utóbbi kettő ahhoz az elenyésző futballista-kisebbséghez tartozik, amelynek tagjai mindhárom vb-éremből nyertek egyet (1966-ban ezüstöt, 1970-ben bronzot, 1974-ben aranyat).
S azt sem mulasztanám el megemlíteni: Beckenbauer, Schulz, Overath együtt játszott az All Star-együttesben Albert Flóriánnal, Farkas Jánossal, Novák Dezsővel, Szűcs Lajossal 1968-ban Rio de Janeiróban, az első brazil vb-diadal tizedik évfordulójára rendezett Brazília–Világválogatott mérkőzésen (2:1, gól: Rivellino, Albert, Tostão).
A Goodison Parkban – a nevezetes 3:1-es magyar–brazil helyszínén – a szovjet csapat sorsa már a tizedik percben eldőlt, mert a 76-szoros válogatott ungvári Szabó József ekkor megsérült, s mivel csere nem volt, a pályán maradt, de csak bicegett. Ráadásul Concetto Lo Bello olasz játékvezető az első félidő végén kiállította a Sigi Heldbe dühből beletaposó Igor Csiszlenkót, így a keleti blokk képviselője kettős létszámhátrányba került.
Ehhez képest kiválóan tartotta magát, Hallernek az első félidőben szerzett vezető gólja után még a szünet utáni szakaszban is nemhogy ellenállt, de – az angol szurkolók támogatásával – veszélyes támadásokat vezetett, s a játék képe alapján szinte meglepetést keltett Beckenbauer gólja. Jasint különösen meghökkentette: a kapus azt hitte, a húszméteres lövés mellé megy, de benézte.
Az NSZK válogatottja végül 2:1-re győzött, és 1954 óta először jutott a labdarúgó-világbajnokság döntőjébe. Hazájában nem marasztalták el a vesztest sem. A Komszomolszkaja Pravda azt írta: „Gratulálhatunk a szovjet labdarúgóiskolának azért, hogy együttesünk az elődöntősök osztályába lépett.”
A vb-n először, jóllehet az Eb-n 1960-ban arany-, 1964-ben és 1972-ben ezüstérmet nyertek a szovjet labdarúgók. Európát bevették, mégsem lett övék a világ.
NSZK–SZOVJETUNIÓ 2:1 (1:0)
Vb-elődöntő, 1966. július 25., Liverpool, 38 273 néző. Jv.: Lo Bello (olasz).
NSZK: Tilkowski – Lutz, Schulz, Weber, Schnellinger – Beckenbauer, Haller, Overath – Held, Seeler, Emmerich.
Szovjetunió: Jasin – Ponomarjov, Sesztyernyov, Danyilov – Voronyin, Szabó – Csiszlenko, Malofejev, Banyisevszkij, Huszajnov, Parkujan.
Gól: Haller (43. perc), Beckenbauer (67.), Parkujan (88.).
