– A 330-340 méteres drive már a világ élvonalában is figyelemre méltó. Mindig ekkorát ütött?
– Nem, ez hosszú évek munkája. Ráadásul a távolságot nagyon sok minden befolyásolja: a pálya állapota, a szél, a hőmérséklet, hogy mennyit gurul a labda. Ha minden összeáll, akkor valóban előfordult már, hogy 330-340 métert repült és gurult együtt a labda.
– Ez nemzetközi összehasonlításban is különleges?
– Igen. Vannak olyan játékosok a világ élvonalában – például Rory McIlroy –, akik hasonló távolságokra képesek. De a golfban ez önmagában még semmit sem jelent.
– Pedig kívülről úgy tűnik, minél nagyobbat üt valaki, annál jobb játékos.
– Ez az egyik legnagyobb tévhit. A golf nem távolsági verseny. Lehet valaki a mezőny leghosszabb ütője, ha közben rendszeresen rossz helyre kerül a labdája. Sokszor egy 280 méteres pontos ütés sokkal többet ér, mint egy 340 méteres, amelyik az erdőben vagy a tóban végzi. A játékos attól lesz jó, ha tudja, mikor nincs rá szüksége.
– Vagyis nem mindig teljes erőből játszik.
– Egyáltalán nem. Ugyanúgy létezik ötven-, hetven- vagy nyolcvanszázalékos lendítés, mint százszázalékos. Minden attól függ, hogy az adott helyzet mit kíván. A feladat nem az, hogy minden ütés a lehető leghosszabb legyen, hanem az, hogy a következő ütéssel a lehető leghatékonyabban közelíts a célhoz. Előre kell gondolkozni.
– Ez már inkább sakk, mint erősport.
– Valóban. A golf nagyon komoly stratégiai játék. Minden verseny előtt végigjárjuk a pályát, felmérjük a veszélyes részeket, és elkészítjük a course managementet. Gyakorlatilag előre megtervezzük, hogy melyik szakaszon érdemes támadni, hol kell inkább biztosra menni, hová szeretném ütni az első labdát, honnan támadom majd a greent. Persze a pálya közben mindig tartogat meglepetéseket, de minél jobb a terved, annál kevesebb váratlan helyzet ér.
– Mennyit számít az időjárás?
– Rengeteget. Ha reggel felkelek, süt a nap, alig mozog a levegő, akkor tudom, hogy támadóbb golfot lehet játszani. Ilyenkor több játékos vállalja be a kockázatos ütéseket is. Ha viszont harminc-negyven kilométeres szél fúj vagy délutánra esőt mondanak, teljesen megváltozik a taktika. Olyankor sokszor az a legjobb döntés, ha türelmesen játszol, és megvárod, amíg adódik egy birdie-lehetőség.
– Három hole in one-ja is van. Ezeknél rögtön érezte, hogy különleges ütés lett?
– Azt igen, hogy jól találtam el a labdát. De hogy végül hole in one lesz-e belőle, azt lehetetlen előre tudni. Az egyiknél például a labda a zászló mögött ért földet, visszapörgött, majd lassan begurult a lyukba. Jó ütésnek éreztem, de arra én sem számítottam, hogy végül eltűnik a lyukban.
– Mi választja el a jó játékost az igazán kiválótól?
– Fejben dől el. Technikailag ma már elképesztően felkészült játékosok vannak, fizikailag is mindenki rengeteget dolgozik. A különbséget legtöbbször az jelenti, hogy ki tud végig türelmes maradni.
– Ez mit jelent a gyakorlatban?
– Előfordul, hogy nyolc-tíz szakaszon keresztül kiválóan ütöd a labdát, mégsem esnek be a gurítások. Ilyenkor a legnagyobb hiba az lenne, ha elkezdenél kapkodni. A golf arra tanít, hogy egyetlen rossz ütés miatt nem szabad feladni a tervet. Egy versenyt sokkal gyakrabban veszít el valaki egy rossz döntéssel, mint egy rosszul sikerült ütéssel.
– Úgy hangzik, mintha a golf türelemre nevelné az embert.
– Engem biztosan. Megtanultam, hogy nem minden problémát kell azonnal megoldani. Van, amikor egyszerűen végig kell menni a pályán, bízni a saját játékodban, és kivárni a megfelelő pillanatot. A legtöbb versenyt nem egy látványos ütés nyeri meg, hanem húsz-huszonöt jó döntés egymás után.
– Mondok egy mondatot: huszonkét éves. Mire gondol először?
– Arra, hogy rengeteg munka van még előttem. A golfban huszonkét évesen még nem érzi azt az ember, hogy elkésett volna, de azt sem, hogy ráér. Ez egy furcsa életkor.
– Van olyan kortársa, aki szerint nem százas?
– Biztosan van. Kívülről tényleg furcsának tűnhet, hogy valaki ennyi utazást, ennyi edzést és ennyi bizonytalanságot vállal egy sportágért. De ha szereted csinálni, ez nem áldozat.
– Mit irigyel azoktól a huszonkét évesektől, akiknek hétvégén nincs versenyük?
– Néha azt, hogy spontán tudnak programot szervezni. Én hónapokra előre tudom, mikor hol leszek. Ugyanúgy élek, mint a profi teniszezők. De aztán eszembe jut, hogy én meg olyan helyeken járhatok, ahová más soha nem jut el.
– Mikor volt utoljára olyan napja, amikor nem gondolt a golfra?
– Őszintén? Nem emlékszem. Karácsonykor? Ha éppen nem játszom, akkor elemzek egy versenyt, edzést tervezek, vagy azon gondolkodom, min lehetne javítani. Valahogy mindig velem van.
– Ez nem veszélyes?
– De. Ezért kell néha tudatosan kikapcsolni. Az ember könnyen azt hiszi, hogy attól lesz jobb játékos, ha napi huszonnégy órában csak a golf létezik. Pedig néha éppen attól játszol jobban, hogy egy estére elfelejted.
– Mi az, amire a golf megtanította, és az életben is működik?
– Hogy egy rossz döntés után nem lehet visszamenni az előző ütéshez. El kell fogadni, ami történt, és a következőből kell kihozni a legtöbbet. Szerintem ez nem csak a pályán igaz.
– Idén a Hauschlag–Niederösterreich Openen negyedik lett. Magyar még nem ért el ilyen eredményt a Pro Golf Touron. Ez volt az áttörés?
– Fontos állomás volt, de nem egyetlen versenynek köszönhetem a DP World Tour-meghívást. Előtte is jól játszottam, több komoly eredményt értem el, és olyan játékosokat is megelőztem, akik korábban a legmagasabb szinten versenyeztek. Utólag persze jó érzés látni, hogy ilyen kiválóságok előtt végeztem. A DP World Tour Európa legmagasabb szintű sorozata, ott már a világ élvonalának játékosaival versenyezhetek. Nekem azonban nem az volt az álmom, hogy egyszer kapjak egy meghívást. Én oda szeretnék feljutni, és hétről hétre ott akarok játszani. A mostani meghívás amúgy a sorozatban elért eredményeimnek és annak is köszönhetem, hogy az egyiken felülmúltam Matthias Schwabot is, aki éveken át a DP World Tour meghatározó játékosa volt.
– A meghívó után sokan úgy gondolhatták, hogy innen már egyenes út vezet felfelé.
– Bárcsak így lenne. A golfban nincs gyorsítósáv. Minden szintet végig kell járni. Jelenleg a Pro Golf Touron játszom, onnan a következő lépcső a HotelPlanner Tour, és csak utána következik a DP World Tour. Egyetlen jó hétvége nem változtatja meg a pályafutásomat, viszont rengeteg munkát igazol vissza.
– Ősszel jön a kvalifikáció.
– Igen, és ez talán az év legfontosabb időszaka lesz. Három selejtezőkörből áll a sorozat, Európa több helyszínén rendezik, és majd ezer játékos rivalizál a néhány helyért. Már az is óriási teljesítmény, ha valaki eljut az utolsó szakaszig. Nekem most ez a feladatom.
– A cél pedig?
– A HotelPlanner Tour-tagság. Onnan már olyan mennyiségben lehet világranglistapontokat gyűjteni, amelyekkel reális közelségbe kerülhet az olimpiai kvalifikáció. A világranglistás pontok és helyezések alapján dől el a kvalifikáció.
– Los Angeles és 2028 is szóba kerül önnel kapcsolatban. Nem túl messzi cél?
– Szerintem éppen jó. Elég távoli ahhoz, hogy mindennap legyen miért dolgozni, de elég közeli ahhoz, hogy ne álomként tekintsek rá. Ha sikerül végigmenni ezeken a lépcsőfokokon, akkor valóban elérhető közelségbe kerülhet.
– Vagyis amikor azt mondja, olimpia, nem egy vágyat fogalmaz meg?
– Inkább egy tervet. Persze a sportban semmire nincs garancia, de én úgy készülök, hogy 2028-ban ott állok majd Miamiban az első elütőn. Hogy végül sikerül-e, azt majd az eredmények eldöntik.
– A profi golf nemcsak rengeteg munka, hanem rengeteg pénz is.
– Talán ez az egyik legnehezebb része. Utazás, nevezések, szállások, edzőtáborok, felszerelés – minden komoly költség. Egy fiatal játékos családjának először be kell fektetnie a pályafutásába, miközben még nincs garancia arra, hogy ez mikor térül meg.
– Vagyis a család is vállalkozást épít?
– Valahol igen. Nagyon sokáig a család hite visz előre. Nálunk is így volt. Később jönnek a támogatók, de addig valakinek ki kell tartania melletted. Ezért is vagyok hálás mindenkinek, aki hitt bennem akkor is, amikor még nem voltak ilyen eredményeim.
– Az édesapja pontosan tudja, milyen ez az út, nemde?
– Igen, mert ő is végigjárta, a maga korában a legjobb magyar játékos volt. Sokat tanultam tőle, de talán nem is elsősorban a technikáról. Inkább arról, hogyan kell versenyezni, hogyan kell veszíteni, és hogyan kell másnap ugyanúgy kimenni a pályára.
– Még mindig játszanak egymás ellen?
– Persze. Ez nem is kérdés.
– Ugyanazokkal a szabályokkal?
– Nem. Gyerekkoromban ő adott nekem ütéselőnyt. Ma már én adok neki.
– Gondolom, ezt nem könnyű megszokniuk egyikőjüknek sem.
– Inkább különös érzés. Minden fiúnak az édesapja az első példaképe. Azt hiszem, amikor először legyőztem őt, akkor éreztem igazán, hogy felnőttem.
– És ilyenkor adják egymásnak az ívet?
– Naná! Pláne, hogy mindig talál valamit, amin lehet vitatkozni. Hol a green volt túl gyors, hol a szél fordult rosszkor…
– Magyarán ugyanaz történik, mint minden családban.
– Pontosan. Csak nálunk ezt tizennyolc lyukon keresztül beszéljük meg.
