Az előző esszémben (Szép Szó, 2026. július 18.) arra kerestem a választ, miként épült le Magyarország alkotmányos rendszere az elmúlt másfél évtizedben. Nem egyetlen döntés vagy látványos fordulat következtében, hanem egymásra épülő politikai és jogi változások során. A demokratikus intézmények többsége formálisan fennmaradt, de fokozatosan elveszítette azt a szerepét, amelyet egy alkotmányos demokráciában be kellene töltenie. A parlament, a köztársasági elnök, az Alkotmánybíróság és más ellenőrző intézmények egyre kevésbé voltak képesek korlátozni a végrehajtó hatalmat, miközben a politikai döntések egyetlen központban összpontosultak.
Bibó István figyelmeztetése ismét igazolódott: „Abban a görcsös félelmi állapotban, mely elhiszi, hogy a szabadság előrehaladása veszélyezteti a nemzet ügyét, nem lehet élni a demokrácia javaival.”
A diagnózis azonban önmagában kevés. Nem elegendő feltárni, miként épült le a jogállam. Arra is választ kell adnunk, hogyan lehet olyan alkotmányos rendet létrehozni, amelyben a múlt hibái nem ismétlődhetnek meg.
Ha bíráljuk a fékek és ellensúlyok meggyengítését, meg kell mutatnunk azt is, miként válhatnak ismét a szabadság valódi garanciáivá. Ha kifogásoljuk a hatalom túlzott koncentrációját, olyan intézményeket kell létrehoznunk, amelyek bármely demokratikus felhatalmazással rendelkező kormány működését alkotmányos keretek között tartják.
Ez az írás arra vállalkozik, hogy összefoglalja milyen alkotmányos alapokra épülhet egy új magyar köztársaság. Nem egyetlen párt vagy politikai oldal programját kívánja megfogalmazni, hanem azokat az elveket, amelyek hosszú távon is biztosíthatják a szabadságot, a jog uralmát és a demokratikus hatalomgyakorlást.
A köztársaság ugyanis nem pusztán intézmények összessége. Mindenekelőtt közös megegyezés arról, hogy a hatalom soha nem lehet korlátlan, a jog mindenkit egyformán köt, és minden ember azonos méltósággal rendelkezik. A köztársaságot végső soron nem a félelem, hanem a szabadságba vetett bizalom tartja fenn.
Az alkotmány mint közmegegyezés
A választásoknak mindig vannak győztesei és vesztesei. Az alkotmánynak azonban nem lehetnek. Azokat is védenie kell, akik nem a parlamenti többségre szavaztak, más politikai meggyőződést vallanak, más vallási vagy világnézeti közösséghez tartoznak, vagy egyszerűen másként gondolkodnak közös ügyeinkről. Az alkotmány ugyanis több mint egy ország legmagasabb szintű jogszabálya. Meghatározza az állam működésének rendjét, kijelöli a közhatalom korlátait, védi az alapvető jogokat, és kifejezi azokat az értékeket is, amelyek összetartják a politikai közösséget. Ez különbözteti meg az alkotmányos demokráciát a puszta többségi uralomtól.
Az alkotmány nem a győztesek dokumentuma, hanem a politikai közösség közös szabályrendszere.
Éppen ezért nem lehet egyetlen kormány vagy parlamenti többség alkotmánya. Olyan megállapodásnak kell lennie, amelyet a társadalom egésze a magáénak érez, mert nem egy politikai korszak érdekeit, hanem a köztársaság maradandó értékeit fejezi ki. Ebből következik, hogy egy új magyar alkotmány megalkotása nem pusztán parlamenti jogalkotási feladat. Az Országgyűlésnek természetesen meghatározó szerepe van ebben a folyamatban, tartós legitimációját azonban csak széles társadalmi egyetértés teremtheti meg.
Ez nem formális konzultációt jelent, hanem valódi párbeszédet. Részt kell venniük benne a parlamenti és parlamenten kívüli politikai közösségeknek, az önkormányzatoknak, a tudomány képviselőinek, a munkavállalói és munkáltatói érdekképviseleteknek, az egyházaknak, a civil szervezeteknek és mindazoknak, akik felelősséget éreznek Magyarország alkotmányos jövőjéért.
Az alkotmány hitelességét nemcsak a tartalma, hanem megszületésének módja is meghatározza. Ezért fontos, hogy miután az Országgyűlés elfogadja, országos népszavazás erősítse meg az új alkotmányt. Ennek jelentősége túlmutat egy jogtechnikai kérdésen. Azt fejezi ki, hogy az alkotmány végső legitimációja nem a parlamenti többségből, hanem a népszuverenitásból ered.
Közös alkotmány egy sokszínű társadalomnak
A közmegegyezés nem jelent egyformaságot. A demokratikus társadalom természetes állapota az értékek, meggyőződések és életformák sokfélesége. Az állam feladata nem az, hogy ezek között igazságot tegyen, hanem az, hogy biztosítsa békés együttélésük alkotmányos kereteit.
Ezért a demokratikus államnak világnézetileg semlegesnek kell lennie. Ez nem értéknélküliséget jelent, hanem azt, hogy minden ember szabadságát azonos értéknek tekinti. Nem döntheti el polgárai helyett, miben higgyenek, hogyan rendezzék családi életüket, vagy milyen erkölcsi meggyőződést kövessenek, amíg ezzel mások szabadságát nem sértik.
A világnézeti semlegesség nem gyengeség, hanem a szabadság egyik legerősebb alkotmányos garanciája. Ebből adódik a következő kérdés: Ha az alkotmány a közös szabályrendszerünk, milyen értékeket kell védenie? Mi az a közös erkölcsi alap, amelyre egy XXI. századi magyar köztársaság épülhet?
A köztársaság értékei
Minden alkotmány mögött ott áll egy értékrend. Nem elegendő meghatároznia az állami intézmények működését vagy a közhatalom gyakorlásának szabályait. Arról is vallania kell, milyen emberképre, milyen társadalomképre és milyen erkölcsi alapokra épül az a politikai közösség, amelynek keretet ad.
A magyar köztársaságnak nincs szüksége hosszú ideológiai hitvallásra. Elég három olyan alapelv, amely évszázadok óta meghatározza az európai demokratikus gondolkodást: Szabadság. Egyenlőség. Szolidaritás.
A francia forradalom jelszavának harmadik eleme, a testvériség, ma már kevésbé része a köznyelvnek. Tartalma azonban mit sem veszített jelentőségéből. A modern demokráciák nyelvén ezt a gondolatot a szolidaritás fejezi ki: annak felismerése, hogy egy politikai közösség nem pusztán egymás mellett élő emberek összessége, hanem egymásért is felelősséget vállaló polgárok közössége.
A szabadság azt jelenti, hogy minden ember maga alakíthatja életét; jogait csak kivételesen, törvényben, szükséges és arányos módon lehet korlátozni.
Az egyenlőség azt fejezi ki, hogy minden embert ugyanaz az emberi méltóság illet meg. A törvény előtt senki sem lehet több vagy kevesebb származása, vagyoni helyzete, neme, vallása, világnézete vagy bármely más személyes tulajdonsága miatt.
A szolidaritás pedig arra emlékeztet, hogy a szabadság nem lehet a szerencsésebbek kiváltsága. Egy demokratikus közösség felelősséget visel azokért is, akik önhibájukon kívül kerülnek hátrányos helyzetbe.
A szabadság, az egyenlőség és a szolidaritás nem egymással versengő értékek, hanem feltételezik egymást. A szabadság egyenlőség nélkül könnyen a kiváltságosok szabadságává válhat. Az egyenlőség szabadság nélkül könnyen elnyomássá torzul. A szolidaritás hiánya pedig szétszakítja a politikai közösséget, mert a társadalmat egymással küzdő érdekcsoportokra bontja.
Ezért egy demokratikus államnak egyszerre kell védenie az egyéni szabadságot, biztosítania a törvény előtti egyenlőséget és vállalnia a társadalmi felelősséget. Az alkotmányos értékek azonban önmagukban még nem védenek meg senkit. A történelem újra és újra bebizonyította, hogy a legjobban megfogalmazott alkotmány is kiüresedhet, ha hiányoznak azok az intézmények, amelyek képesek kikényszeríteni alapelveinek érvényesülését.
Ebből már természetesen következik a következő kérdés: Miként akadályozzuk meg, hogy a hatalom túllépje alkotmányos korlátait?
A hatalom korlátai
A demokratikus állam legfontosabb feladata nem az, hogy jó kormányokat hozzon létre. Erre nincs alkotmányos garancia. Arra azonban igen, hogy egyetlen kormány se gyakorolhasson korlátlan hatalmat.
A modern alkotmányosság egyik legfontosabb felismerése, hogy a szabadságot nem a jó szándékú kormányok védik meg, mert minden hatalom természetes módon törekszik saját mozgásterének bővítésére. Ez nem egyes politikusok személyes hibája, hanem a hatalom természetéből következik. Ezért a szabadság nem a személyek erényére, hanem az intézmények egyensúlyára épül.
A jogállam nem azért korlátozza a hatalmat, mert nem bízik a kormányokban. Azért korlátozza, mert a szabadság csak korlátozott hatalom mellett őrizhető meg.
A köztársasági gondolat lényege éppen az, hogy olyan alkotmányos rendet hoz létre, amely mindenkit ugyanazon szabályok közé szorít: a kormányt éppúgy, mint az ellenzéket, a parlamenti többséget éppúgy, mint a kisebbséget. A hatalommegosztás ezért nem technikai megoldás, hanem a szabadság politikai formája. A törvényhozás, a végrehajtó hatalom és az igazságszolgáltatás egymástól elkülönülő, egymást ellenőrző működése biztosítja, hogy egyik közjogi szereplő se sajátíthassa ki az államot.
A fékek és ellensúlyok rendszere nem a kormányzás akadálya. Annak garanciája, hogy a politikai verseny vesztesei is bízhassanak a demokratikus rend igazságosságában. A többség kormányozhat, de nem uralhatja korlátlanul az államot.
A népszuverenitás ezért nem merülhet ki a választásokban. A képviseleti demokrácia nélkülözhetetlen, de önmagában nem elegendő. A polgároknak kivételes jelentőségű ügyekben közvetlenül is lehetőséget kell kapniuk arra, hogy véleményt nyilvánítsanak. A népszavazás és a népi kezdeményezés nem a parlament riválisa, hanem a népszuverenitás kiegészítő intézménye. A képviselet és a közvetlen részvétel nem egymás ellenfelei, hanem ugyanannak a demokratikus legitimációnak két formája.
Parlamentáris rendszerben ugyanakkor az Országgyűlés marad a végrehajtó hatalom legfontosabb alkotmányos ellensúlya. Ehhez azonban valódi parlamentre van szükség. A törvényalkotást ismét érdemi szakmai és politikai vitáknak kell megelőzniük. A kormány vállalja saját törvényjavaslatait, ne képviselői indítványok mögé rejtse azokat. A parlamenti bizottságok kapják vissza ellenőrző szerepüket, a vizsgálóbizottságok működése ne függjön a pillanatnyi politikai érdekektől, a képviselői kérdésekre pedig érdemi válaszok szülessenek.
A parlament ugyanis nem a kormány törvénygyára, hanem a végrehajtó hatalom első számú alkotmányos ellenőrző intézménye.
A köztársasági elnök szerepét is ebből a szempontból érdemes átgondolni. Meggyőződésem, hogy az államfő közvetlen választása erősítené alkotmányos függetlenségét. Nem azért, hogy a kormány politikai ellenfele legyen, hanem azért, hogy minden helyzetben képes legyen a politikai közösség egészének érdekeit képviselni. Legitimációja közvetlenül a választópolgároktól származna, ami növelné alkotmányos tekintélyét azokban a helyzetekben, amikor az intézményi egyensúly megőrzése kerül veszélybe.
Ugyanez a függetlenség követelhető meg az Alkotmánybíróságtól is. Ha van intézmény, amelyet távol kell tartani a napi politikától, az az Alkotmánybíróság. Tagjainak kiválasztása csak széles politikai és szakmai konszenzus alapján történhet. Hatásköreit pedig úgy kell megerősíteni, hogy képes legyen az alkotmány védelmére akkor is, amikor ez a mindenkori parlamenti többség számára kényelmetlen.
Az Alkotmánybíróság feladata nem az, hogy politikai vitákban döntsön. Hanem az, hogy megvédje az alkotmányt akkor is, amikor ez a mindenkori többség számára kellemetlen. Mert az alkotmány csak addig jelent valódi korlátot, amíg létezik olyan független intézmény, amely képes azt a politikai többséggel szemben is érvényesíteni.
A jogállam a mindennapokban
A jogállamról gyakran úgy beszélünk, mintha kizárólag alkotmányjogászok vagy politikusok ügye lenne. Pedig a jogállam elsősorban a hétköznapi ember biztonságáról szól. Arról, hogy kiszámítható szabályok között élhetünk; hogy jogaink nem a hatalom jóindulatától függenek; hogy vitáinkban független bíróság dönt; hogy tulajdonunkat, munkánkat és emberi méltóságunkat a törvény védi.
A jogállam akkor mutatja meg valódi jelentőségét, amikor valaki kiszolgáltatott helyzetbe kerül. Amikor elveszíti a munkáját, amikor vitája támad az állammal, amikor vállalkozását hatósági döntés érinti, amikor egy újságírót vagy civil szervezetet politikai nyomás ér, vagy amikor egy családnak kell megvédenie saját otthonát és megélhetését.
A jogállam értékét nem azok érzik a leginkább, akiknek soha nincs szükségük a védelmére, hanem azok, akik egyedül maradnának nélküle. Ezért a jogbiztonság nem elvont alkotmányos fogalom. Mindennapi életünk egyik alapfeltétele. A polgárnak tudnia kell, hogy a törvényeket betartatják, a szabályok nem változnak egyik napról a másikra, és az állam ugyanazokat a normákat alkalmazza mindenkire. A kiszámíthatóság nem csupán gazdasági érdek, hanem a személyes szabadság része is.
Ugyanez érvényes a közigazgatás működésére. A hivatal nem uralkodik felette, hanem szolgálja a polgárt. Az állampolgár nem kegyet kér, hanem törvényben biztosított jogait gyakorolja. A közigazgatás minőségét nem az mutatja meg, milyen gyorsan teljesíti a kormány akaratát, hanem az, hogy mennyire tisztességesen, pártatlanul és átláthatóan bánik az emberekkel. A jogállam ott kezdődik, ahol a polgárnak nem kell ismeretséget keresnie ahhoz, hogy érvényesítse a jogait.
A bíróságok függetlensége ugyanilyen alapvető követelmény. A bíró nem a kormányt, az ellenzéket vagy a közvéleményt szolgálja. Egyetlen kötelessége van: a jog alkalmazása. Ez adja a bíróság tekintélyét, és ez biztosítja, hogy a polgár a legerősebb állami szereplővel szemben is tisztességes eljárásra számíthasson. Minden embernek joga van ahhoz, hogy ügyében kizárólag a törvény és a bíró szakmai meggyőződése döntsön. Nem befolyásolhatja politikai akarat, intézményi függőség vagy egzisztenciális kiszolgáltatottság.
A bírói függetlenség nem a bíró kiváltsága. A bírói függetlenség a polgár szabadságának garanciája. A bírói függetlenség azonban nem pusztán alkotmányos elv. Működő intézményekre, átlátható kinevezési rendszerre, valódi önigazgatásra és megfelelő anyagi feltételekre is szükség van. Ahol a bíró egzisztenciálisan kiszolgáltatott, ott előbb-utóbb maga az igazságszolgáltatás is sérül.
Ugyanez a követelmény érvényes az ügyészségre. Kevés állami intézmény rendelkezik akkora hatalommal, mint az ügyészség. Éppen ezért működésének egyetlen mércéje lehet: a törvény. Az ügyészség nem a kormány jogi védelmezője, és nem a politikai ellenfelek üldözésének eszköze. Ugyanazzal a következetességgel kell fellépnie minden törvénysértéssel szemben, függetlenül attól, hogy azt a hatalom birtokosa vagy annak ellenfele követi el.
Olyan intézményekre is szükség van, amelyek nem kormányoznak, nem alkotnak törvényt és nem ítélkeznek, mégis folyamatosan ellenőrzik a közhatalom gyakorlását. Az ombudsmanok, az adatvédelmi hatóság, az Állami Számvevőszék és más ellenőrző intézmények szerepe ezért messze túlmutat saját szakterületükön. Ezek az intézmények nem a kormány működését segítik. A polgárok jogait védik. Függetlenségük ezért nem szervezeti vagy technikai kérdés, hanem a szabadság egyik alapvető garanciája. A hatalom ellenőrzése nem bizalmatlanság, hanem a szabadság feltétele.
A XXI. század új kihívásokat hozott. A digitális technológia révén az állam és a gazdasági szereplők soha nem látott mennyiségű adatot képesek gyűjteni az emberekről. Ezért a személyes adatok védelme ma már nem csupán adatvédelmi kérdés, hanem az emberi szabadság egyik meghatározó feltétele.
Ugyanakkor a közhatalom működésének egyre átláthatóbbá kell válnia. A polgárnak joga van tudni, hogyan születnek a döntések, mire költik a közpénzeket, és milyen szempontok alapján működik az állam.
A demokratikus államnak el kell viselnie a kritikát. Sőt, intézményesen biztosítania kell annak lehetőségét.
Ezért a közérdekű adatok nyilvánossága nem adminisztratív kérdés, hanem a demokratikus ellenőrzés egyik legfontosabb eszköze. A két alapelv nem áll ellentétben egymással. A polgárnak joga van a magánéletéhez. Az államnak nincs joga az indokolatlan titkolózáshoz.
A sajtó szabadsága sem a média kiváltsága. A polgárok joga ahhoz, hogy hiteles információk birtokában dönthessenek közös ügyeikről. Szabad sajtó nélkül a választópolgár nem tud felelős döntést hozni, mert nem ismerheti meg a hatalom működését. Ezért a sajtószabadság nem csupán véleményszabadsági kérdés, hanem a demokratikus önrendelkezés feltétele.
Ugyanez igaz a civil társadalomra is. Az egyesületek, alapítványok, szakmai és érdekvédelmi szervezetek nem az állam ellenfelei, hanem a társadalom önszerveződésének természetes formái. Minél erősebbek ezek a közösségek, annál kiegyensúlyozottabb a demokrácia.
Ezzel válik teljessé a jogállam fogalma. Nemcsak azt jelenti, hogy az állam tiszteletben tartja a polgár szabadságát. Hanem azt is, hogy működését maga is a nyilvánosság és az alkotmányos ellenőrzés előtt gyakorolja.
A szabadság nem csak az állam korlátozását jelenti. Azt is, hogy a társadalom képes önállóan megszervezni saját életét.
A jogállam végső próbája azonban mindig ugyanaz. Hogyan bánik azokkal, akik kisebbségben vannak, akik nem értenek egyet a hatalommal, vagy akiknek nincs erejük saját érdekeik érvényesítésére. A demokrácia nem akkor mutatja meg valódi természetét, amikor a többség érdekeit szolgálja. Hanem akkor, amikor a kisebbség jogait is képes megvédeni.
A demokratikus állam nem csupán a közhatalom korlátozásáról szól. Arról is, hogy minden ember számára megteremtse a méltó élet feltételeit.
A szabadság társadalmi alapjai
A szabadság önmagában még nem elegendő. Lehetőség is kell hozzá. Az alkotmány ezért nem lehet közömbös az emberek mindennapi életével szemben. A politikai szabadság csak akkor válik valósággá, ha az embereknek valódi esélyük van tanulni, dolgozni, családot alapítani vagy tartós emberi közösségben élni, egészségben megőrizni életük minőségét, és méltósággal megöregedni.
1. A család és az emberi kapcsolatok szabadsága
A család a társadalom legősibb közössége. Nem az állam hozta létre, ezért az állam nem is sajátíthatja ki, és nem határozhatja meg egyetlen kizárólagos modelljét. A köztársaság számára a család nem ideológiai kategória, hanem az emberi együttélés egyik legfontosabb közössége. Itt tanuljuk meg a bizalmat, a felelősségvállalást, az egymás iránti gondoskodást és a szolidaritást. Ezek azok az értékek, amelyek nélkül a demokratikus közélet sem lehet tartós.
A család nem azért érdemel alkotmányos védelmet, mert az államnak szüksége van rá, hanem azért, mert az embernek szüksége van szeretetteljes, biztonságot adó emberi kapcsolatokra. A mai Magyarországon a családi élet sokféle formában valósul meg. Vannak házasságban élő családok, élettársi kapcsolatban élő párok, egyszülős családok, mozaikcsaládok, nagyszülők által nevelt gyermekek és más tartós életközösségek. Közös bennük, hogy kölcsönös felelősségvállalásra, gondoskodásra és egymás iránti elkötelezettségre épülnek. Az állam feladata nem az, hogy ezek között értékrendet állítson fel, hanem az, hogy minden ember számára biztosítsa az egyenlő méltóságot, a jogegyenlőséget és a kiszámítható jogi védelmet.
Az állam nem életformákat minősít. Az állam az emberek egyenlő méltóságát védi. A köztársaság ereje nem abból fakad, hogy mindenki ugyanúgy él. Abból fakad, hogy mindenki egyenlő méltósággal élhet. A demokratikus állam nem egységes életmódot kíván kialakítani, hanem biztosítja, hogy a különböző életutakat választó emberek kölcsönös tiszteletben és jogbiztonságban élhessenek egymás mellett.
A gyermekek különleges alkotmányos védelmet érdemelnek. Minden gyermeknek joga van a szeretetteljes, biztonságos környezethez, a gondoskodáshoz, a neveléshez és az esélyteremtő oktatáshoz. Nem az a döntő, hogy milyen családi formában nő fel, hanem az, hogy olyan közösség vegye körül, amely felelősséget vállal érte, és tiszteletben tartja emberi méltóságát.
Ezért a családpolitika nem a kulturális küzdelmek terepe. Feladata az, hogy a gyermekvállalás ne jelentsen elszegényedést; hogy a szülők összeegyeztethessék a munkát és a családi életet; hogy az idősek ne maradjanak magukra; és hogy minden ember számíthasson a közösség támogatására életének nehezebb időszakaiban.
2. Esélyteremtő köztársaság
A család biztonsága azonban önmagában még nem elegendő. A demokratikus közösségnek biztosítania kell a minőségi oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, a munkához és a szociális biztonsághoz való egyenlő hozzáférés feltételeit. Nem azért, hogy minden ember élete egyforma legyen, hanem azért, hogy mindenki valódi eséllyel alakíthassa saját sorsát.
Az esélyteremtés nem a teljesítmény ellenpontja. Éppen ellenkezőleg: annak előfeltétele. A törvény előtti egyenlőség nem azt jelenti, hogy az emberek egyformák. Azt jelenti, hogy különbözőségük ellenére ugyanaz az emberi méltóság illeti meg őket. Az állam kötelessége ezért nem csupán a hátrányos megkülönböztetés tilalma, hanem azoknak a társadalmi akadályoknak a lebontása is, amelyek emberek vagy közösségek számára tartósan korlátozzák a felemelkedés lehetőségét.
A szabadság valódi értékét nem az mutatja meg, hogy az alkotmány hány jogot sorol fel, hanem az, hogy ezekkel a jogokkal az emberek ténylegesen élni tudnak-e. Ezért a köztársaság nemcsak a szabadság őre. Az esélyek megteremtője is.
Innen jutunk el a demokratikus alkotmányosság utolsó kérdéséhez. Nem elég ugyanis meghatározni a közhatalom korlátait és megteremteni a szabadság társadalmi feltételeit. Azt is biztosítani kell, hogy maga a politikai hatalom demokratikus módon jöjjön létre, és működése mindvégig megőrizze alkotmányos legitimációját.
A köztársaságot mindig újra kell építeni
A két esszében ugyanannak a történetnek két oldalát mutattam be. Az első arról szólt, miként gyengülhet meg fokozatosan egy demokratikus állam alkotmányos rendje. A második pedig arról, milyen elvek és intézmények teremthetik meg ismét egy demokratikus Magyarország szilárd alkotmányos alapjait.
Nem hiszem, hogy létezhet hibátlan alkotmány. És azt sem gondolom, hogy bármely intézmény önmagában képes megvédeni a szabadságot. A demokrácia nem azért értékes, mert tökéletes, hanem azért, mert képes kijavítani saját hibáit. Ehhez azonban politikai önmérsékletre, intézményi garanciákra és mindenekelőtt alkotmányos kultúrára van szükség. Arra a felismerésre, hogy a hatalom korlátozása nem akadálya, hanem feltétele a szabadságnak.
Mindezt nem könyvekből tanultam meg. A parlamentben tanultam meg, húsz év alatt. 1994 és 2014 között országgyűlési képviselőként testközelből élhettem át a magyar demokrácia sikereit és kudarcait. Láttam, milyen nehéz közös nevezőre jutni a legfontosabb alkotmányos kérdésekben, de azt is megtapasztaltam, hogy tartós megoldás csak ott születhet, ahol a politikai többség nem akarja egyedül birtokolni az igazságot.
Egyik legerősebb parlamenti emlékem 1997-hez kötődik. Akkor úgy tűnt, hogy Magyarország képes lehet arra, amire kevés új demokrácia vállalkozhatott: széles politikai egyetértéssel új alkotmányt alkotni. Hosszú előkészítő munka után valódi esély nyílt arra, hogy az 1989-es alkotmányt olyan új alaptörvény váltsa fel, amely nem valamelyik politikai oldal győzelmét, hanem a köztársaság közös alapját fejezi ki.
A folyamat végül mégis megszakadt. Nem a szakmai felkészültség vagy a politikai tapasztalat hiányzott, hanem az a bizalom, amely nélkül nincs alkotmányos megegyezés. Akkor, a parlamentben, bocsánatot kértem a többi párttól azért, hogy a szükséges támogatást a saját politikai közösségem nem tudta teljes egészében biztosítani. Ennek a pillanatnak az emléke azóta sem halványult el bennem. Nemcsak a gesztus miatt, hanem azért is, mert akkor értettem meg igazán: a bizalom elvesztése egy demokratikus közösség számára mindig súlyosabb következményekkel jár, mint egy sikertelen parlamenti szavazás.
Akkor is úgy láttam, hogy ez a kudarc messze túlmutatott önmagán, nem egyszerűen egy sikertelen alkotmányozási kísérlet volt. A bocsánatkéréssel együtt azt is elmondtam, előbb-utóbb eljöhet az idő, amikor egyetlen politikai erő már nem közös megegyezéssel, hanem egyedül írja át a köztársaság szabályait. A 2010 utáni alkotmányozás sok tekintetben ezt a veszélyt igazolta.
Nem azért idézem fel ezt az emléket, hogy utólag igazat adjak önmagamnak. Hanem azért, mert újra és újra megerősít abban a meggyőződésben, hogy a köztársaságot végső soron nem a jó szándék, hanem a közösen elfogadott alkotmányos korlátok védik meg. Ezért hiszek ma is abban, hogy Magyarország jövője nem egy erősebb államban, hanem egy erősebb köztársaságban rejlik. Olyan köztársaságban, amely védi a szabadságot, tiszteli az emberi méltóságot, korlátozza a hatalmat, és minden polgárát egyenlő méltóságú tagjának tekinti.
Magyarország nem valamely párt, kormány vagy politikai többség tulajdona. Magyarország a polgárainak közös hazája.
