Az egyetlen konkrétum Orbán Viktor idei tusványosi beszédében az volt, hogy a Tisza rendszere a gazdasági nehézségek miatt 133 nap múlva összeomlik. Ez is azt bizonyította, hogy a szónok semmit nem tanult az elmúlt több mint három hónap alatt történtekből.
Ahogy az lenni szokott, a felfokozott érdeklődéssel várt korszakos beszéd helyett a vajúdó hegynek újabb egere született.
Ami a nyilvánvalóan a Tanácsköztársasággal való hamis hasonlóságot célzó 133 napot illeti, az a választás napjától számítva augusztus 23-án, az új kormány beiktatásától számítva szeptember 20-án telik le.
Az ember már előre jól szórakozik az ekkor bizonyosra vehetően megjelenő mémtömegen, amelynek fókuszában az lesz: bekövetkezett-e már az összeomlás. Szóval a volt kormányfő fociszeretete ellenére ez a labda nagyon magasan szállt a kapu fölé.
Megtudhattuk még, hogy a világ helyzete kaotikus, nehezen érthető, ezért a tábornak csak a legcsekélyebb mértékben ezzel, helyette Magyarország helyzetével kell foglalkozni. Kár, hogy ez a felismerés későn érkezett. A választási kampányban még az volt a fő mondanivaló, hogy ilyen világpolitikai helyzetben csak a Fidesz képviselte stabilitás képes megmenteni az országot a háborúba sodródástól. Akkor még a hazai gazdaság, egészségügy, oktatás, gyermekvédelem és hasonlók radar alatt maradtak.
Orbán szerint az, ami most hazánkban történik, a venezuelai kommunista rezsimre – és halljunk csodát, Moszkvára (!) – hajaz, az emberek pedig elbizonytalanodnak annak megítélésében, mi a magán- és mi a közvagyon. Pedig ez a „bizonytalanság” éppen az ő kormányzásának volt a fő politikája (© by Lánczi András), igaz, hogy egyirányú módon, azaz a közvagyon mozgása irányult egyesek magánvagyona felé.
A beszéd szerint még az önkormányzatokkal együttműködő kis- és középvállalkozások sincsenek biztonságban. A szónok nem fejtette ki, de nyilván azokra a (nem is annyira kis)vállalkozásokra gondolhatott, amelyek sok éve osztották vissza a nekik kifizetett extraprofit egy részét, hogy aztán azon a helyi jobb- és baloldal a mindenkori szavazatarányoknak megfelelően osztozkodjon.
Azt is megtudhattuk, hogy ők nem orosz érdekeket képviseltek, hanem semlegesként viselkedtek. Nyilván ezért tudósított Szijjártó Péter külügyminiszter szorgalmasan orosz kollégájának az EU testületeinek üléseiről már a szünetekben, és ezért ajánlotta fel számos alkalommal a segítségét – amit egyébként a címzett finoman szólva szarkasztikusan fogadott.
Az igazán feledhető beszéddel azonban nem is az volt a legnagyobb baj, ami benne volt. Abból csak annyi derült ki világosan, hogy a várt messianisztikus kinyilatkoztatás elmarad, a szónoknak az „önkény” és „ellenállás” mantráján kívül mindössze annyi ötlete van a jobboldal hatalomra kerülésére, hogy meg kell várniuk az őszt (v. ö. 133 nap), amikor a mostani rendszer magától összeomlik. Hát valljuk be, többre számítottunk.
A nagyobb baj, hogy Orbán meg sem próbálta kihasználni a talán utolsó alkalmat arra, hogy a katasztrofális választási vereséggel szembenézzen és annak okait elemezze. Ezt annyival intézte el, hogy talán követtek el kormányzati hibákat is, de most már nincs idő ezzel foglalkozni. Pedig lenne miről beszélni.
Az Orbán-rendszer sírját ugyanis ő maga ásta meg. És most kivételesen nem is a korrupcióról beszélek, ami persze döntő fontosságú oka a bukásnak. Hanem arról, hogy még regnálásuk első éveiben ők alakították át a közjogi rendszert,
úgy, hogy az lehetővé és szükségessé tette az új hatalom cseppet sem glaszékesztyűs intézkedéseit. Ők alakították ki azt a választási rendszert, aminek révén a szavazatok 53 százalékával a kormánypártnak 71 százalékos többsége lehet a parlamentben. Egyik legelső intézkedésükként már 2010-ben elfoglalták a médiát azzal, hogy a médiatanács általuk frissen kinevezett tagjainak mandátumát négyről, a médiahatóság elnökének mandátumát ötről kilenc évre emelték.
2011-ben ők emelték kilencről tizenkét évre az alkotmánybírók, háromról akár tizenkét évre az AB elnökének, hatról kilenc évre a legfőbb ügyész és a Kúria elnökének mandátumát. Ők módosították úgy a szabályokat, hogy a megválasztáshoz szükséges többség hiányában a bebetonozott tisztségviselők akár az idők végezetéig hivatalban maradhatnak. Az új rendszer tehát nem engedheti meg azt a luxust, amit Orbánék – a főbíró kivételével – még megtettek 2010-ben, hogy ti. megvárták a mandátumok lejártát. A sok kisebb mellett ezek azok a mély vermek, amikbe a közmondást beteljesítve maguk estek bele.
A 133 nap letelte már nincs messze. Orbán szerint csak addig kell várniuk. Ha viszont híveik számának most is tapasztalt csökkenése tovább folytatódik, a remélt hatalomátvétel akár nehézségekbe is ütközhet. És akkor ott állunk tanácstalanul a közelgő tél küszöbén.
A szerző mérnök-közgazdász.