Meddig él egy ember a halála után? Számos vallásban és hitvilágban él az elképzelés, hogy addig, amíg emlékeznek rá, kimondják a nevét, továbbadják a történetét. A történelemmel sincs ez másképp. Ami nem kerül bele a közös emlékezetbe, lassan eltűnik, még akkor is, ha továbbra is hatással van egy család vagy egy egész közösség életére.
A színház egyik legősibb feladata a történet továbbadása. Emberek gyűlnek össze, valaki beszélni kezd, a többiek pedig figyelnek. A tűz körül elmondott történettől a kortárs színpadig sokat változtak az eszközök, az alaphelyzet azonban megmaradt. Aki mesél, életben tart valakit. Aki meghallgatja, átvesz valamennyit az emlékezés felelősségéből.
Politikai rendszerek egész nemzedékeket kényszeríthetnek hallgatásra; a történetek ilyenkor családokon belül rekednek, töredékekben öröklődnek tovább. Kelet-Közép-Európában ismerős ez a tapasztalat. A szocialista korszak antifasiszta emlékezete beszélt a második világháború áldozatairól, de gyakran eltakarta a holokauszt zsidó történetét, a helyi társadalmak részvételét és felelősségét. Sok túlélő a családjának sem mondta el, amit átélt. Évtizedekkel később a gyerekek és az unokák próbálják megfejteni a hallgatás mögött maradt traumát.
Egy társadalom múltját önmagában az idő múlása nem teszi meg nem történtté. A feldolgozáshoz nevén kell nevezni a bűnt, számba venni az áldozatokat és kimondani az elkövetők felelősségét. Innen vezethet út a bocsánatkéréshez és a gyászhoz. Egy történelmi trauma elbeszélése maga is a gyász része.
A 80. Avignoni Fesztivál idén a koreai nyelvet választotta díszvendégének. Programjában három előadást helyezett egymás mellé, amelyek a dél-koreai történelem egyik legsúlyosabb, hosszú időn át elhallgatott traumáját idézték fel. A koreai Island Story (Szigettörténet) túlélők gyermekeinek vallomásaiból és exhumálási dokumentumokból épült, az olasz Che dolore terribile è l’amore (Milyen rettenetes fájdalom a szeretet) és a francia–koreai Oiseau (Madár) pedig a Nobel-díjas Han Kang Impossibles adieux (Nem válunk szét) című regényéből indult ki.
Mindhárom produkció az 1947 és 1954 között Csedzsu szigetén lezajlott eseményeket idézi fel. A japán gyarmati uralom megszűnése után Korea északi része szovjet, déli része amerikai ellenőrzés alá került. Csedzsu lakosságának jelentős része ellenezte a kizárólag délen tervezett választást, amely véglegessé tette volna az ország kettészakadását. Az 1948. április 3-án kirobbant fegyveres felkelésre a dél-koreai állam éveken át tartó megtorlással válaszolt. Falvakat égettek fel, családokat végeztek ki, embereket lakóhelyük vagy rokoni kapcsolataik alapján nyilvánítottak kommunistának. A becslések szerint huszonöt-harmincezer ember, a sziget akkori lakosságának mintegy tizede halt meg.
A túlélőkre és leszármazottaikra a hallgatás és a megbélyegzés évtizedei vártak. Az állam kommunista lázadásként tartotta számon az eseményeket, említésük is veszélybe sodorhatta a megszólalót. Az áldozatok családtagjait a kollektív bűnösség elve alapján hátrányok érhették az oktatásban és a munkavállalásban. A hivatalos feltárás a demokratizálódás után kezdődött meg. 2003-ban elkészült az állami vizsgálóbizottság jelentése, majd Roh Moo-hyun elnök bocsánatot kért az áldozatoktól és családjaiktól. 2014-ben április 3-át állami emléknappá nyilvánították, a Jeju 4.3 dokumentumai pedig 2025-ben felkerültek az UNESCO Világemlékezet-listájára.
Az államot ezen az úton megelőzték a művészek
Hyun Ki-young 1978-ban megjelent Sun-i samch’on (Szuni néni) című elbeszélése egy túlélő asszony életén keresztül beszélt a mészárlásról. Az írót letartóztatták és megkínozták, szabadulása után pedig megtiltották neki, hogy Csedzsu történetével foglalkozzon. Műve mégis rést nyitott a hallgatáson. A következő évtizedekben írók, filmesek, képzőművészek és színházi alkotók gyűjtötték össze a családokban fennmaradt emlékeket, az eltűntek neveit, a fényképeket és tanúvallomásokat.
Han Kang ebbe az emlékezeti folyamatba kapcsolódott be a 2021-ben megjelent a Nem válunk szét-tel. Három évvel később első dél-koreai íróként kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Akadémia indoklása „a történelmi traumákkal szembenéző és az emberi élet törékenységét feltáró intenzív költői prózáját” emelte ki. Ebben az értelemben a díj a koreai történelem sokáig elfojtott tapasztalatait is a világirodalom közös emlékezetének részévé tette.
Han Kang korábbi regénye, a Növényevő az emberi test fölötti uralomról, a Nemes teremtmények pedig az 1980-as gwangjui vérengzésről szól. A Nem válunk szét két nő barátságán és a gondoskodás apró cselekedetein keresztül bontja ki Csedzsu történetét. Inseon egy műhelybalesetben levágja két ujját, ezért Csedzsuról egy szöuli kórházba szállítják. Barátnőjét arra kéri, utazzon el a szigetre, és etesse meg az otthon maradt fehér madarát. Gyeongha hóviharban éri el a házat, de a madár addigra elpusztul. Az áram nélkül maradt épületben feltárul előtte Inseon családjának története: az anyáé, aki gyerekként élte át a mészárlást, majd egész életében eltűnt hozzátartozóit kereste.
A regény nem közvetlenül a tömeggyilkossággal kezdődik. Előbb egyetlen madár megmentéséért indul el a történet. A hóviharban megtett út, a sérült ujjak fájdalma, a két nő barátsága és a gondoskodás feladata vezeti el az olvasót a több tízezer halotthoz. Han Kang a történelmi erőszak testekben, a tájban és a következő nemzedékek életében tovább élő nyomait göngyölíti fel.
A három avignoni előadás más-más módon beszéli el Csedzsu történetét. A Szigettörténet anyaga a homok. A színpad közepén homokkal teli medence áll, fölötte kamera, amelynek képe a háttér vetítőfelületén jelenik meg. A három színész az áldozatok gyermekeitől gyűjtött vallomásokat mondja el. Nem formálnak szerepet, távolságot tartanak az általuk közvetített fájdalomtól. A legerősebb pillanatokban a dokumentumok mégis testet kapnak: az exhumálási jegyzőkönyvek alapján belefekszenek a homokba, és felveszik azt a helyzetet, amelyben a Csedzsu repülőtere alatt feltárt csontvázakat megtalálták. Egy töltényhüvely nyomán felsorolják a tömegsírban talált amerikai gyártmányú lőszereket. Végül régi fadarabokból emberi testet állítanak össze, ölbe veszik, majd kézről kézre adják. Hetven év után ennyi kerülhet vissza az apjukat kereső gyerekekhez.
A hosszú vallomások egyenletes, rezzenéstelen előadásmódja idővel eltávolítja a nézőt. A közel kétórás produkció többször elérkezik egy lehetséges befejezéshez, majd újabb történettel folytatódik. Legerősebb képei jóval sűrítettebb formában is elhordoznák mindazt, amit közölni akar.
A Che dolore terribile è l’amore terét elszenesedett fák uralják. Gyeongha, Inseon és Inseon anyja áll körülöttük. Egyikük munkáskesztyűt húz, majd lassan széthordja a régi gerendákat. A fadarabok a felégetett csedzsui házakat és a két barátnő meg nem valósult művészeti tervét idézik fel: a hómezőbe állított kilencvenkilenc fekete fatörzset. A három nő különböző idősíkokban létezik, alakjukat az emlékezés kapcsolja össze. Faládákból iratok és fényképek kerülnek elő, a gerendák lassan a játéktér szélére vándorolnak.
Finom zenei szövet és alacsony fény járja át az előadást; egyetlen nagy erejű fény- és hanghatás jelzi a madár halálát. A három színésznő között komoly koncentráció működik, különösen az anya alakját megformáló idős színésznő jelenléte lenyűgöző. A csendes, elnyújtott játék azonban csaknem végig ugyanabban az állapotban marad. A történet a regény ismerete nélkül nehezen követhető, az olasz nyelv és az olasz szereplők pedig még a helyszínt és az alakok származását is bizonytalanná teszik. A szép, időtlen lebegés lassan álmosító monotonitássá válik.
Az Oiseau színpadát a hó fehérsége tölti be. Fehér a balettszőnyeg, a két kottatartó, a színésznők ruhája és szinte minden tárgy körülöttük. Isabelle Huppert franciául mondja Gyeongha elbeszélését, Lee Hye-young koreaiul szólaltatja meg Inseont. A Pápák palotájának egyik magas ablaka mögött egyszer csak hullani kezd a hó. Julie Deliquet felolvasás-performansza Han Kang mondataira és a két színészi jelenlétre bízza az előadást. Huppert hatalmas szövegmennyiséget mond el természetesen, mindenfajta irodalmias ünnepélyesség nélkül; Lee Hye-young megszólalásai Inseon alakját és a történet kulturális távolságát őrzik. Az utolsó percekben maga Han Kang lép a színpadra, és a regény harmadik, Láng című részéből olvassa fel Inseon szavait. Megjelenése az addigi álomszerű elbeszélést hirtelen Csedzsu és a koreai háború kezdetén elkövetett civilmészárlások történelmi valóságához köti. A hó tovább hull, mintha soha nem akarna elállni.
A történetmondás legegyszerűbb formája teljes teret hagy a képzeletnek. A hóvihar, a kórházi szoba, a madár kalitkája, a sötét csedzsui ház és a halottak arcáról letörölt hó belső filmmé áll össze. Közben világossá válik a két nő barátsága, Inseon anyjának története és közös, soha meg nem valósult művészeti tervük: kilencvenkilenc fekete fatörzset állítanának fel egy hómezőben. A Szigettörténet homokba fekvő testei és a Che dolore elszenesedett gerendái ekkor kerülnek helyükre a néző fejében.
Az emlékezet is töredékekből épül: egy csont helyzetéből, egy töltényhüvelyből, egy családi fényképből vagy egy elhallgatott mondatból. Avignon jelentősége ezúttal abban állt, hogy a három előadás egymás mellé helyezésével teret adott ezek továbbmondásának. Csedzsu sokáig elszigetelt története így kiléphetett a koreai nyelvből, és más társadalmak elhallgatott múltjával kerülhetett kapcsolatba.
Magyarország elmúlt tizenhat éve természetesen más léptékű veszteségeket hozott. Mégis felmerül a kérdés, mikor és milyen nyelven lehet majd elbeszélni azokat az elveszített lehetőségeket, intézményeket, közösségeket és emberi pályákat, amelyek az illiberális rendszer éveihez kötődnek.
Mikor következik el a veszteség felismerésének ideje, és mikor kezdődhet el a gyász?
Minden történetnek eljön az ideje. Ideje van a hallgatásnak, a kimondásnak, a meghallgatásnak és a gyásznak. A színház pedig helyet teremthet ahhoz, hogy a történet végre elhangozzék.
