A XX. század elején Svédországban dolgozó francia vendégmunkások a visszaemlékezések szerint leginkább azt találták különösnek az északi országban, hogy területének felét ősvadon borítja, és mégis óraműpontossággal működik, mint egy babaház. Ez még a jóléti modell kibontakozása előtti benyomás, azóta persze sok minden változott az északi társadalmakban – nemcsak Svédországban, hanem a többi skandináv államban is.
Mindig érdekelt, hogy a kortárs skandináv szociáldemokrata politikusok hogyan reflektálnak a társadalmak és az életmód változására, s egyáltalán, milyen tanulságok vonhatók le a meglátásaikból a magyar társadalomra és politikai kultúrára. Ezért örömmel vettem kézbe Sanna Marin volt finn miniszterelnök (2019–23) emlékiratát (A remény ereje), melynek révén betekintést nyerhetünk az 1990–2000-es években válságba jutó, majd abból kilábaló finn társadalmi modellbe, s ezen keresztül az északi modell múltjába és jelenébe.
Sanna Marin esetében egy olyan politikusról beszélünk, aki túl azon, hogy sikeresen levezényelte a Covid-időszakot, a finn szociáldemokrácia megújításáról is beszélt. A könyvben ezért számomra az volt a legérdekesebb, és az lehet nekünk itthon a legfontosabb is, ami a társadalmi miliőhöz és a pártrendszer megújításához, konkrétan a szociáldemokrata párt identitásával kapcsolatos vitákhoz kötődik.
A volt finn miniszterelnök leírásából kiderül, hogy nagyon hasonló helyzetben volt a finn társadalom és pártrendszer az 1990-es években, mint a magyar. Más okból, de Finnország is elszegényedést élt át, a munkanélküliség növekedett, és a szociáldemokrata párt, amely 1945 után a leghosszabb ideig volt kormányon, sokáig nem találta a megoldás receptjét.
Skandinávia iránt egyébként már az 1930-as évektől nagy volt a magyar irodalmárok és társadalomtudósok érdeklődése. Úgy érezték, ott minden van, ami Magyarországról hiányzik.
Azaz erős szakszervezeti, szövetkezeti és népfőiskolai mozgalmak, állampolgári nevelés és külpolitikai semlegesség. Ugyanakkor hasonlóságként észlelték a parasztság nagy létszámát, a protestáns hagyományt és a szovjet fenyegetést.
1948 után a két régió azonban eltérően fejlődött, és az 1990-es években már nem igazán mutatkozott érdeklődés Skandinávia iránt, inkább az észak-amerikai és nyugatnémet modell lett a sláger. A 2008-as gazdasági válság aztán ismét adott egy lökést a legendás északi modell iránt megújuló figyelemnek, ami elsősorban Pogátsa Zoltán közgazdász-szociológus érdeme.
Kodolányi János még 1937-ben írta meg Suomi, a csend országa című könyvét Finnországról, amely afféle bezzegországként szolgált a magyar reformerek, a népi írók számára, akik úgy látták, Finnország egy parasztország, ahol az évszázados német, svéd, orosz birodalmi törekvések közepette a parasztság őrizte meg a finn néphagyományokat, a sajátos finn népi karaktert, beleértve a helyi demokráciát.
(Ironikus módon a haza atyjaként egy német földről származó, elsvédesedett arisztokrata család sarját, Mannerheim marsallt tisztelték, aki a legnagyobb finnként vonult vissza a II. világháború után, sőt idős korára, már a hatalom sáncain kívül ismét a svéd identitás felé fordult. De az is egy tiszteletre méltó hagyomány, hogy nem kell örökké a hatalomban lenni.)
Visszatérve Kodolányihoz, jellemző, hogy egy külföldi mit lát meg egy idegen országban: a magyar író többek között a finn élet és parlament békés, csöndes jellegét emelte ki, ami finoman szólva sem volt jellemző az akkori magyar parlamentre. A „csend” azonban csak látszólagos volt, a hamu alatt persze a finn közélet is izzott, ott is volt szélsőjobboldal (a lappo-finn mozgalom), egy erős kommunista párt, s mély ellenérzések pislákoltak a svéd és számi (lapp) nemzetiséggel szemben.
A szociáldemokrácia erejét Skandináviában az alkalmazkodás adta.
Az 1930-as években a skandináv pártok, felismerve a parasztság szerepét és a konszenzusos politika által emelt üvegplafont, sorra feladták a forradalmi elveket, elfogadták a polgári társadalmat és a piacgazdaságot, s minden társadalmi réteget megszólító gyűjtőpárttá váltak.
A Horthy-kor egyik sztárdiplomatája, Barcza György meglepetéssel és nem kis meghatottsággal írja le, hogy 1920-ban Svédországban a király és miniszterelnöke fogadta. Ekkor a miniszterelnök a szociáldemokrata pártvezér volt, Hjalmar Branting, s a király és Branting párosában Barcza az ország és a nép egységét látta. Persze tett egy tiszteletkört a szociáldemokraták reformizmusa és a skandináv közélet állítólagos pragmatikus gondolkodása körül is, némileg izzadságszagúan bizonygatva, hogy a skandináv szociáldemokraták nem ugyanazok, mint az 1918–19-es magyarországiak. De valójában nem a szociáldemokrácia volt más, hanem az elit, és persze a hatalomban már a párt sem akarta elsöpörni a rendszert, amit meg is javíthatott.
A finn szociáldemokrata párt programja még az 1950-es évek elején is a termelőeszközök társadalmi ellenőrzéséről szólt, miközben ezt a svéd párt már feladta, és két évtizeddel korábban a „kisemberek pártjának”, nem pedig a proletariátus pártjának deklarálta magát. A kapitalizmust és a jóléti államot a finn szociáldemokraták lassabban fogadták el, mint a svéd „elvbarátaik”, ami nem választható el például az igen véres 1918-as finn polgárháború emlékétől, a Kodolányi által érzékelt csend ide vagy oda. Úgyhogy nem csoda, ha a szociáldemokrácia is harcias maradt, egészen az 1950-es évek közepéig.
Amikor megint változtatni kellett volna, alkalmazkodni a világ kihívásaihoz, akkor viszont már a szociáldemokraták ragaszkodtak a jóléti modellhez. Hosszú ideig Finnország csak a „zöld aranyra”, vagyis a fakitermelésre támaszkodhatott, valamint az égetéses-irtásos mezőgazdaságra. De a 2000-es években nagy váltás kezdődött: a kormány egyre többet invesztált a kutatás-fejlesztésbe, és ehhez illeszkedve oktatási reformba fogtak (ezzel a finnek követték az ír példát).
A fiatal politikusjelöltek, mint Sanna Marin, szegény családból jőve látták, hogy a pártjuk egyre inkább elkényelmesedik a hatalomban.
A volt miniszterelnök leírja, hogy a finn szociáldemokraták még mindig munkáspárti jelszavakkal politizáltak, holott a munkásság aránya csökkent. Így felvetette, hogy nyitni kell azon csoportok felé, amelyek ugyan nem klasszikus munkások, de a társadalmi igazságosság és méltányosság számukra is vonzó lehet: a diplomás munkanélküliek, egyedülálló nők, a környezetvédők, az ország északi részén élő számi nemzetiség egyaránt megnyerhetők lennének a szociáldemokrata politika számára.
Míg a XX. század elején a lakosság egyharmada élt városban, a 2000-es évek elején a kétharmada; és míg 1907-ben Finnországban éhínség volt, az 1990-es években már a túltermelés lett a probléma. Mindez érthetően felértékelte a nagyvárosi lakosok érdeklődését, problémáit. A környezetvédők és a farmerek közötti ellentét éleződött, a mezőgazdaság gépesítettsége és főleg a rovarirtók kérdéséhez való eltérő hozzáállás miatt. Közben az elköltözés érzékenyen érintette a finn vidéket, a városokba való beköltözéssel pedig bővült a szolgáltatásokban dolgozók, a fiatal diplomások aránya. Őket már nem lehetett megnyerni a régi jelszavakkal.
Egyik kérdés a másikat generálta, és erre baloldali választ kellett adni.
Vagyis ha némileg más módon is, de a modernizáció éppúgy átalakította a finn társadalmat, mint a magyart. Természetes, hogy a pártok programjának reflektálnia kell a társadalom átalakulására, mert e nélkül hosszú távon kudarcra, kormányképtelenségre vannak ítélve. Finnország sikeresen alkalmazkodott az elmúlt években, miközben igyekezett annyi mindent megtartani a jóléti modellből, amennyit csak lehetséges. Különösen megőrizte annak mélyen humánus, keresztényi jellegét, amihez viszont kicsit modernizálnia kellett a párt identitását.
A finn szociáldemokrácia nem leépítette a modellt, hanem átalakította; nem lebontotta, hanem renoválta a közös „társasházat” vagy a közös hazát.
A szerző történész, politológus
